Vannak bizonyos letehetetlen könyvek. Persze azért időnként mégis letesszük őket, ha akad valami tennivalónk, bár alig várjuk, hogy aztán mielőbb ott folytassuk, ahol abbahagytuk. Más esetben letesszük ugyan a könyvet, bemegyünk a munkahelyünkre, elszaladunk a gyerekért az óvodába, meglátogatjuk a szüleinket vagy alszunk éjszaka, de közben ott motoszkál a fejünkben a történet, megy tovább a belső mozi, és nem vagyunk jelen igazán az életünkben, mert csak a könyv érdekel(ne). És végül van a harmadik fokozat, amikor nem megyünk be dolgozni, elfelejtünk elmenni a gyerekért, üres a hűtő, a szülői látogatást is lemondjuk, és meg sem próbálunk aludni, mert úgysem tudnánk, hiszen fontosabb dolgunk akad: meg kell tudnunk, hogyan ér véget a történet, amiben éppen benne vagyunk.
Utoljára a Harry Potter-könyvekkel jutottam el a harmadik fokozatig, valamikor az ezredforduló környékén, s bár azóta több ízben is átéltem a letehetetlenség első két fokozatát, a harmadik mostanáig váratott magára.
Most azonban pont úgy jártam, mint akkor: semmit nem tudtam csinálni, amíg végére nem értem a A Tükörjáró-sorozat második részének is.
Ilyenkor persze rögvest izgatni kezd: mégis, hogy a csudába érheti el egy író, hogy ekkora hatalmat szerez fölöttem? Pusztán a történetvezetés és a fantázia tobzódása nem elég ehhez. Első ránézésre sok egyezést találtam J. K. Rowling és Christine Dabos írói módszere között, de mivel az elmúlt 20 évben rengeteg Harry Potter-utánzattal találkoztam, azonnal felismertem, hogy Dabosnál egészen másról van szó, még ha akadnak is jól felismerhető párhuzamok. Mint például a két „szerencsétlen” főhős: az egyikben egy fiú, a másikban egy lány. Ophélie ugyan nem árva, és nincsenek gonosz mostohaszülei, de legalább annyira setesuta és kiszolgáltatott, mint a gyermek Harry. Olyan lány, akinek bámulatos képessége van ahhoz, hogy felfordulást csináljon maga körül. Akárhova lép, akármit tesz, abból biztosan kalamajka keveredik, folyton összezavar, elront és megnehezít. Az már az első rész után is nyilvánvaló volt, hogy a Dabos-féle univerzumnak az ő fejlődéstörténete az alapja, szoros összefüggésben vőlegénye, valamint kettejük kapcsolatának folyamatos alakulásával. Ugyanakkor a köréjük rendeződő legtöbb karakter is izgalmas kettősséget rejt, s ez kétségkívül hozzájárul ahhoz, hogy egyre mélyebbre ássuk magunkat a lélektani kavalkádban.
És persze minél mélyebbre megyünk, annál több bonyodalom, konfliktus és meglepetés támad.
Aztán itt van a mágia és a mindennapok kapcsolata, ami szintén fenntartja a figyelmet. Ophélie két mágikus képességgel is rendelkezik, de ezek inkább szerencsétlenséget jelentenek számára, mintsem szerencsét. Egyrészt tud tükrökön át közlekedni (ez még emlékeztet kicsit a kilenc és háromnegyedik vágányra), másrészt birtokolja az olvasás képességét. Ám mindkettő olyan feltételhez kötött, amely sem nem mágikus, sem nem különleges – s ez váratlanul nagyon emberközelivé teszi az egész történetet. A tükörjáráshoz például ezt kell tudni: „Ahhoz, hogy belépj egy tükörbe, önmagaddal kell szembenézned. Az olyanok, akik álarc mögé bújnak, akik becsapják és jobbnak hiszik magukat, mint amilyenek a valóságban, akárhogy próbálnák, soha nem tudnák megcsinálni.” Máris tétje van minden további cselekedetnek, gondolatnak és kimondott szónak, főleg amikor Ophélie egyszer csak nem tudja használni ezt a képességét…
Ráadásul a könyv végére kiderül, hogy épp ezzel a képességével hozott romlást az egész világra.
Az olvasás képessége, ami miatt Ophélie élete tragikusra fordult, kicsit másképp működik: egy olvasó a legapróbb érintésre átérzi bármilyen tárgy teljes múltbéli történetét, képes bármilyen szerkezet múltját rétegről rétegre, évszázadról évszázadra visszafejteni, tudja, milyen kezek tapogatták, használták, kényeztették, rongálták vagy javítgatták. De csak akkor, ha háttérbe tudja szorítani önmagát és teret tud engedni valaki más történetének… Vagyis épp a tükörjáráshoz szükséges tudás ellentétére van szükség: önmagunk középpontba állítása helyett önmagunk háttérbe szorítására. A sok rejtély, mágia, embertelenség és intrika között ez a két – egymással csak látszólag ellentétes, ám rengeteg feszültséget generáló – tanítás szolgál alapul a fejlődéshez. Méghozzá úgy, ahogy Ophélie-vel is történik, amikor sorsának egy pontján másodmesélő lesz, ahol mindkét „tudására” szüksége lesz. E kettő ötvözésével válik képessé arra, hogy a zord körülmények között egyre határozottabb, keményebb és őszintébb legyen. S nemcsak a kül-, hanem a belső világa felé is.
Ér-e mindez valamit egy titokzatos „Isten” és egy még titokzatosabb „Másik” aggasztó jelenlétében?
Az asztalomon már itt a harmadik könyv, amelyből vélhetően mindez kiderül. Ami biztos: a családomnak be kell érnie azzal az élelemmel, amellyel még a második könyv olvasása előtt pakoltam tele a hűtőt. Addig ugyanis egészen biztosan nem alszom és nem főzök, amíg meg nem fejtem a történet többi titkát is.