Lehet, hogy végre eljutott odáig az emberiség, hogy megtalálta a megoldást a rettentően unalmas iskolai íróéletrajzokra? Bizony, lehet.
Rajongva szeretem az irodalmat, ugyanakkor kevés dolgot untam olyan halálosan az iskolában, mint az íróéletrajzokat: évszámok és településnevek pusztítóan unalmas felsorolása annak kapcsán, mikor hova költözött, melyik kötete mikor jelent meg, mikor és kivel nősült – és mindeközben semmi, de semmi rálátás arra, milyen nagy törésvonalak, motivációk mentén alakult az élete, milyen élmények ihlették a műveit, mit tudunk ezek keletkezéstörténetéről, és főleg, hogy hősünk milyen karakter volt. Üdvözlök tehát minden törekvést, ami ezt a műfajt próbálja új alapokra helyezni. Ezzel együtt azért látszik, hogy a próbálkozásnak vannak korlátai: ha nem akarunk bennfenteskedő, bulváros hangvételt, de száraz adatsort sem, akkor vagy egy ízes-fordulatos miniregény jöhetne szóba, vagy… vagy meg vagyunk lőve. De lehet, hogy mégis akadhat megoldás, még ha egyelőre csak a kisebbeknek is.
Cikkünk tárgya, Kiss A. Kriszta kötete, A fiú, aki mindent el akart mesélni ugyanis egy gyerekkönyv, a megcélzott korosztály alighanem inkább az ovi legvégét, de inkább a kisiskolás éveket taposó gyerekek, akiknek érdekes lehet már egy valóban létezett ember valódi története – azért persze feldíszítve ízléses, változatos illusztrációkkal.
A kerettörténet szerint az idős Jókai meséli el az életét az olvasónak – és mivel Jókai az egyik legsikeresebb írónk, aki ráadásul végigélte a magyar történelem egyik legizgalmasabb, átalakulásokkal teli időszakát, ez a mese önmagában is egészen izgalmas lehet.
Jókai bácsi, mint egy afféle joviális nagypapa, akkurátusan mesél, történeteibe tanulságokat csomagol, és módszeresen, időrendben halad – a kisgyerekkori élményektől és a szülők alakjától indulunk, gyerekcsínyeken és játékokön át haladunk az iskolai évek izgalmai felé. Hallunk tanulmányokról, barátokról és ellenlábasokról, szülőkről és arról, hogy gyerekkorában a kis Móricot még inkább a képzőművészet foglalkoztatta. Takács Viktória hangulatos, kedves rajzai kísérik mindezt, aki a megszokott reformkorábrázolásoknál eggyel szimpatikusabban, átélhetőbben kelti életre ezt a korszakot.
A kötet hőse észrevétlenül cseperedik fiatalemberré, esik szerelembe, éli át a forradalom és szabadságharc viharait, és köszönt rá a várva várt siker. Arról is szó esik, hogy milyen élmény ezek között a kitalált alakok között létezni fejben – ami azt illeti, a kötetet is végigkíséri egy kitalált, mégis valódinak érezhető kispajtás.
Kapunk egy pici történeti-politikai hátteret is, épp csak amennyi ahhoz kell, hogy még ne váljon unalmas tananyaggá a szöveg, mégis érezzék a gyerekek, pontosan milyen nehézségek és vágyak formálták a korszakot, milyen kihívások mentén kellett boldogulniuk az embereknek, és milyen hiedelmek formálták az életüket. Különösen jót tesz a könyvnek mindezen túl, hogy nem marad ki belőle az öregkor sem – hallunk a szerző érett sikereiről és az időskorban, meglepetésként érkezett új szerelemről is. Afféle funkciókötet ez, közlésvágy helyett konkrét céllal: érezhetően az a kérdés szülte: vajon mit lehet tenni azért, hogy a kisiskolás korosztálynak könnyebben tanulhatóvá tegyük az irodalomtörténetet – kedvesen, korrekt módon és ízlésesen.
Kapcsolódó cikkek:
