Rongyosra olvastam ezt a könyvet. Vannak azok a művek, amik azonnal a tieid lesznek és viszed magaddal őket mindenhova. És én vittem Lucia Berlin novelláit magammal, táskába gyűrve, kézbe, ahogy csak tudtam. Mindegy volt, hogy aznap tudom-e olvasni vagy nem. Nélküle lenni nem volt jó, vele lenni jó volt. Olyan őszinte, hogy azonnal barátod lesz, az első sorától kezdve. Szóljon a novella kislányról, drogos, börtönbe zárt bűnözőről, szépségkirálynőről, takarítónőről, alkoholista anyáról, idős, szerelmes asszonyról. Mindegyik szereplő ő volt, Lucia, az írónő, és Lucia a barátom lett. Minden ballépése, visszataszítósága, hibája ellenére. Mert okos és szép és húsbavágóan őszinte. Úgy írja le és mutatja be a körülötte lévő világot, egyszerű és keresetlen szavaival, hogy ott vagyunk azonnal. Vele és a világában. A nagypapa fogorvosi rendelőjében, a víz alatt búvárkodva, az elvonón, az apácáknál, a mosodában. Nyomasztó ez a világ. Le kellett tennem sokszor és levegőért kapkodni. De nem volt kérdés, hogy akkor is hurcolom magammal, mert nem akartam nélküle lenni.
