Samantha Shannon Londonban született, majd Oxfordban tanult, és már huszonegy évesen berobbant a fantasypiacra Csontszüret című könyvével. A hétkötetes regényfolyam első része eredetileg 2013-ban látott napvilágot, most pedig átdolgozva adják ki újra világszerte. Emellett nemrég megjelent A narancsfa-kolostor, A káosz gyökerei című eposzi fantasysorozatban. A PesText révén idén szeptemberben Shannon Magyarországra is ellátogatott, ahol kígyózó sorok vártak rá, hogy a szerző dedikálja könyveiket.
Az írónővel egy londoni kávézóban ültünk le, csak pár lépésre Európa legnagyobb könyvesboltjától. Paige-et, a Csontszüret hősnőjét utánozva, mi is török kávét és salepet szürcsölgetve kezdtünk el beszélgetni könyvekről, írásról és persze sárkányokról.
A Csontszüret új köntösben jelenik meg, A káosz gyökerei-kötetekkel együtt. Milyen érzés volt visszatérni a kezdetekhez?
A narancsfa-kolostor sikerének köszönhetően az olvasók a közösségi médián keresztül rátaláltak a Csontszüret-sorozatra is, amit hihetetlenül jó volt megtapasztalni. Olyan sok idő eltelt az első könyv óta, szinte én is gyerek voltam még. Azóta sokat fejlődött az írói stílusom, különösen a Narancsfa után, fontos volt számomra, hogy visszatérhessek az első részhez, és megadjam neki azt a figyelmet, amit érdemel, mert annyira imádom ezt a történetet.
Az eredeti szöveg is különleges a számomra, mert van valami nagyon autentikus abban, hogy Paige – aki tizenkilenc éves a történet kezdetén – egy vele egykorú lány képzeletének szülötte. Az átdolgozott kiadásban Paige alakját egy harminckét éves nő írta újra, amitől talán egy kicsit cinikusabb lett a karaktere. De ez szerintem a javára válik, elvégre, ha az ember egy maffiavezérnek dolgozik, hamar fel kell nőnie.
A Csontszüret világa különösen komplikált, és a cselekmény is sodor magával. Hol kezdődött számodra a történet?
Egyetemista voltam Oxfordban, egy híresen patinás és titokzatos helyen, ami kívülről varázslatosnak tűnik. De én sokszor elég sötétnek és barátságtalannak találtam. Egy állami iskolából nyertem felvételt, nem ugyanazokban a körökben mozogtam, mint a többiek, és ettől gyakran éreztem úgy, hogy kilógok a sorból. Az én képzeletemben a város inkább veszéllyel volt tele, mint varázslattal.
Aztán az első évemet követő nyáron visszatértem Londonba. Egy irodalmi ügynökségnél dolgoztam Seven Dials (Hét Pecsét) mellett. Született londoniként sokat bolyongtam a Covent Garden környékén, de valahogy sose botlottam bele ebbe a fura kis kereszteződésbe a napórával, és a kristályokat, tarot-kártyákat áruló boltokkal. Azonnal beleszerettem. Ekkor ötlött fel bennem először egy világ tele látnoki képességekkel, szellemekkel és spiritualitással. Amikor Paige először megjelent a fejemben, azonnal tudtam, ki ő. Tudtam, hogy ír, és hogy ugyanabban az épületben dolgozik, mint én, de egy merőben más világban. Tisztán hallottam a hangját, ahogy azt mondta: „Néha azzal áltatom magam, hogy kezdetben többen voltunk.”
A narancsfa-kolostor egy klasszikus eposzi fantasy, de néhány jól megszokott elem a feje tetejére áll benne. Meglepett a fogadtatása?
Sose hittem volna, hogy ilyen széles olvasótábort fog bevonzani. Maga a műfaj mindig is a történelemből merített ihletet, de a történelem egy olyan változatából, ami soha nem létezett. Mindig is érdekesnek találtam, hogy sokan beszélnek történelmi hitelességről az eposzi fantasyben. A történelem fantasztikus ihletforrás, én is felhasználtam A narancsfa-kolostor írásához, de ez az elképzelt szabályrendszer, amit a műfaj köré húztunk a hitelesség nevében, leginkább csak korlátoz.
A fantasy a lehetőségek műfaja, egyetlen korlátja a szerző képzelete. Szeretek játszani a műfaji hagyományokkal, és új megvilágításba helyezni ezeket, A narancsfa-kolostort is szándékosan írtam meg így. Nem feltétlenül az volt az újdonság, ami történik, hanem az, aki végrehajtja ezeket a tetteket. Egy nő öli meg a sárkányt, válik hőssé és menti meg a hercegnőt. De ha már hitelesség, a középkori Európában is voltak hatalommal bíró női alakok, ahogy a világ minden szegletéből származó kultúrák és emberek is. Fontos volt számomra, hogy mindez tükröződjön a könyvben, hogy a világ gazdag és sokszínű legyen – mert a mi világunk is ilyen, és mindig is ilyen volt.
Mi volt az ihletforrásod A narancsfa-kolostorhoz? A történelmi tények, vagy a képzeleted?
Szent György és a sárkány legendájával kezdődött. Ez a történet végigkísérte a gyerekkoromat, de a többiekkel ellentétben, akik György hősiességét méltatták, én inkább a sárkány oldalán voltam. Majd később elkezdett érdekelni a hercegnő alakja, akit György megment a sárkánytól – ki ő? Honnan jött? Hogy került a sárkány karmai közé? Aztán a harmadik Csontszüret-könyv szerkesztése alatt volt egy kis extra szabadidőm, ezért elkezdtem mélyebben utánanézni a legenda különböző változatainak. Különösen érdekelt a sárkány eredete, hiszen az igazi György nyilván nem ölt meg egy sárkányt. Olyan verziókra bukkantam, amik sokkal sötétebb fényben tüntetik fel György alakját. Ekkor már tudtam, hogy az én verzióm a legenda feminista újramesélése lesz, ahol a hercegnő öli meg a sárkányt, és György csak úgy tesz, mintha ő lett volna a hős.
Eredetileg egykötetesnek indult, de nemrégiben megjelent az előzménykötet, A leszálló éj napja is. Mikor döntötted el, hogy mégis lesz folytatása?
Már az elején elhatároztam, hogy ez egy önálló regény lesz, és nem sorozat. Már így is volt egy hétkötetes regényfolyamom, nem volt időm még egy sorozatra. De ahogy írtam, egyre csak nőtt a történet és a világ. A fő mozgatórugót pedig a sárkányok adták – miért ennyire más a megítélésük világszerte? Egyes mitológiák a vízzel azonosítják őket, bőséget hoznak és jóindulatúak. Más sárkányok tüzet okádnak és a veszélyt, a gonoszt jelképezik. Aztán úgy elszaladt velem a ló, hogy hirtelen ezeréves történelmet szőttem köré, ebből született meg A leszálló éj napja, ami ötszáz évvel A narancsfa-kolostor előtt játszódik.
Milyen volt előzményt írni egy történethez, ahol mindenki tudja a történet végét?
Érdekes kihívást jelentett, hiszen tudtam, hogy mindenképp az üstökös érkezése fog véget vetni a háborúnak, a fő konfliktusnak. Az olvasók általában ferde szemmel néznek a deus ex machina-elemekre, amikor valami külső erő hirtelen minden problémát elsöpör, ezért inkább a túlélésre fókuszáltam. A karakterek tudják, hogy jön az üstökös, de az igazi kérdés az, hogy életben tudnak-e maradni az érkezéséig?
A négy főszereplőből háromra A narancsfa-kolostorban is emlékeznek, fennmaradt a nevük. Sok visszajelzést kaptam, hogy milyen szomorú, hogy a negyedik, Tunuva, feledésbe merül. De Tunuva nem az a fajta karakter, akit ez érdekelne. Ő az, aki a legnagyobb mértékben befolyásolja az eseményeket, de nem a dicsőségért tesz így.
Milyen volt visszatérni A káosz gyökerei világába?
Imádtam A leszálló éj napját írni, sokkal közelebbi párhuzamot mutat a való világgal, mint eredetileg terveztem. Az írók többsége nem tudja, milyen világba érkezik majd a könyvük, hiszen már évekkel a megjelenés előtt dolgoznak rajta, de sokszor valahogy mégis megszületnek olyan közeli párhuzamok, amiket senki nem láthatott előre. Tudtam, hogy foglalkozni akarok a testi autonómiával, a gyerekvállalás körüli döntésekkel, és hogy a nők milyen nyomásnak vannak kitéve. Mindemellett van egy járvány is a könyvben, amit a bubópestis ihletett, de végül egy koronavírus utáni világba érkezett meg.
A narancsfa-kolostorban öt szereplő nézőpontja váltakozik. Mennyiben volt más élmény egy több főszereplővel rendelkező könyvet írni?
Teljesen eltért az egyes szám első személyű történetmeséléstől, mások a kihívások, de mindig izgalmas eljutni arra a pontra, ahol a karakterek találkoznak. A leszálló éj napjában csak hármójukat sikerült egy helyre egy időbe eljuttatnom, Glorian kimaradt a sorból, pedig nagyon igyekeztem, hogy összejöjjön. De, ami igazán érdekes, hogy ennél a bizonyos találkozásnál adódik egy félreértés, ami aztán végighullámzik az évszázadokon, és fennmarad a történelemben. Nincs is annál jobb, mint amikor váltasz egyik karakter nézőpontjáról a másikéra, és első kézből látod, hogy mennyire más a róluk kialakult külső benyomás és a valódi énjük.
Van kedvenced az általad írt karakterek közül?
Minden karakteremet szeretem, de Paige és Arcturus a Csontszüretből a kedvenceim, ami érdekes, mert Paige egyáltalán nem hasonlít rám. Ő a tettek embere, a kiválasztott, aki megváltoztatja a világot, de közben esendő, tökéletlen, és nem akarja ezt a terhet magára vállalni. Arcturusnak pedig semmi egója, egyáltalán nem kíván a reflektorfénybe lépni, csak támogatni akarja Paige-et mindenben.
A következő részben, amin dolgozom, Paige-nek végre teljesen a hős szerepébe kell lépnie, amivel nincs teljesen kibékülve. Mindig is érdekelt az örökség és a vérvonalak használata a műfajban, és itt is ezt pedzegetem: ha megörökölsz egy képességet, mint Paige, köteles vagy-e használni? Paige-nek álomjárása révén hatalmában áll átvenni az irányítást mások felett, és rájuk tudja kényszeríteni az akaratát. Nem az a fajta képesség, amit bárkinek is birtokolnia szabadna. Ez a téma felüti a fejét A narancsfa-kolostorban is – vannak karakterek, akik örökölnek mágikus erőket, mások elveszik maguknak. De a hatalomnak mindig ára van.
Kapcsolódó cikkek:
