Egy ködbe burkolózó partiumi faluban nyolc nap leforgása alatt buknak felszínre a régi titkok. A folklór biztonságos magyarázatai kapaszkodót kínálnak, de a megmagyarázhatatlan borzalmak mögött talán mégis az emberi gyarlóság húzódik meg. Horváth Adéllal, a Sok ördögök szerzőjével beszélgettünk a regény keletkezéséről, a Libri Talent programról, a falusi közösségek működéséről és a hazai irodalmi közeg hatásairól.
Hogyan született meg ez a regény? Előre felépítetted a történetet – akár jegyzetekkel, ábrákkal, részletes tervvel –, vagy inkább írás közben alakult, kísérletezés közben?
Ez az egész az egyetem alatt kezdett formálódni. Az akkori párommal sokat jártunk Romániába, a családi nyaralójukba, és engem valójában az a hely fogott meg: az apró hegyi település hangulata, az a nehezen megfogható, lassú atmoszféra. Mivel a családom apai ága partiumi, így alapból megvolt bennem az érdeklődés az ottani folklór iránt, de ekkor ez még inkább felerősödött.
Öt éven át formáltam magamban ezt a sztorit: újra és újra megírtam ugyanazt, különböző narrációs technikákkal kísérletezve, de egyik sem volt az igazi. Így adta magát a Libri Talent is, szükségem volt visszajelzésre, valamiféle iránymutatásra és a határidő nyomására.
De alapvetően végig terveztem, jegyzeteltem, a spontaneitást ez a folyamat hírből sem ismerte.
Milyen visszajelzések vagy mentorálási helyzetek segítették leginkább a kézirat alakulását?
A Talent programban mindenkinek volt saját mentora; én Ugron Zsolna mellett dolgozhattam. Ő javasolta, hogy jegyzeteljem le az egész cselekményt, legyen meg egyszerre egyben az egész, még ha röviden is, tehát ne külön-külön gondolkodjam az egyes epizódokon. Ez sokat segített, hogy átlendüljek egy nagyobb holtponton.
Nem csak vele beszélgettünk: Gorácz Anikó, a Hitel Kiadó ügyvezetője a könyvkiadás folyamatáról tartott előadást kiadói oldalról, Lackfi János pedig írástechnikai gyakorlatokat vezetett, és még sorolhatnám. Különösen tetszett, hogy a program többi résztvevőjével is kialakult egyfajta párbeszéd: szövegeket cseréltünk, véleményeztük egymás munkáit, valódi műhelyhangulat jött létre.
A Sok ördögök egyszerre működik mágikus realista faluregényként és öko-thrillerként. Mennyire volt tudatos írói döntés, hogy a természet ne csak díszlet legyen, hanem szinte önálló, fenyegető jelenlétté váljon a történetben?
Az öko-vonal mindvégig jelen volt a szövegben, de kezdetben nem volt tudatos. Az írási folyamat során egy költő pályatársam, Horváth Imre Olivér hívta fel a figyelmem ezekre a motívumokra. Ezután igyekeztem hangsúlyosabbá tenni ezt az irányt is. Például az, ami a fakitermelő lányával történik, a természet visszavágásaként is értelmezhető. Akár az egész történet olvasható egy környezeti katasztrófa kibontásaként is: bizonyos szereplők túlzásainak és gátlástalanságának lavinaszerű következményei vannak, kihatnak az állatokra és az emberekre egyaránt.
Írás közben fontos volt számodra, hogy mindvégig bizonytalan maradjon, mi történik valójában, vagy te szerzőként pontosan tudtad, ki vagy mi mozgatja a szálakat a háttérben?
Ez a regény számomra alapvetően a következményekről és a szembenézésről szól. Sok nehéz sorsú ember próbálja benne menedzselni az életét, boldogulni a körülményekhez képest, azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésükre állnak. Fontos ugyanakkor, hogy ez nem valamiféle bűntörténet: nem arról van szó, hogy ezek az emberek tudatosan kizsákmányolják a természetet, és annak büntetését kapják vissza. Nem isteni vagy ördögi terv működik a háttérben.
Sokszor anélkül is követünk el rossz dolgokat, hogy valóban ártani akarnánk. A szereplők alapvetően naiv emberek, akik egyszerűen csak próbálnak boldogulni, vagy ha úgy tetszik: túlélni.
A zárt közösség, az állandó megfigyeltség és a szégyen erősen alakítja a szereplők döntéseit. A regényben ez a közeg inkább a traumák újratermelődésének terepe, vagy tágabban a mai társadalmi működések allegóriájaként is olvasható?
Én Nyíracsádról származom, egy kis faluból. Ott tapasztaltam meg először, hogy az emberek — főleg egy ilyen zárt közösségben — folyamatosan beszélnek egymásról, pletykálnak, figyelik a másikat. Ezt az élményt vittem tovább magammal: hogy engem is megfigyelnek, ahogy én is másokat. De szerintem ez egyáltalán nem faluspecifikus jelenség, az állandó online jelenlét ugyanilyen működésre épül.
A pletyka tulajdonképpen szervezőereje lett a regénynek, akár – nem hivatalosan – pletykaregénynek is nevezhetnénk. Minden bizonytalan benne, és az olvasóra van bízva, hogy kivel vállal közösséget, mit hisz el. Engem maga a pletyka természete érdekelt. Miért akarjuk egy bizonyos irányba terelni valaki más történetét? Honnan jön egy ilyen megérzés? Van ebben valami ősi intuíció? Ezzel próbáltam játszani.
A rosszindulat persze része a pletykának, de szerintem az is benne van, hogy érdeklődünk egymás iránt, foglalkoztat minket a másik ember gondja-baja. Nem a törődés legnemesebb formája, de mégis valamiféle kapcsolódás.
Fontos szerepet játszott az életedben a fiatal irodalmi közeg, a FISZ-táborok világa és a debreceni irodalmi szcéna. Mit kaptál ezektől a közösségektől íróként és emberként?
Gimnáziumban kezdtem el kísérletezni, és Papp Gréta unszolására vittem pár verset egy egyetemi nyílt napon Juhász Tibornak, illetve Áfra Jánosnak. Elolvasták a szövegeimet, később közölték is az egyiket, és onnantól kezdve rendszeresen publikáltam. A debreceni Versműhely, illetve a LÉK alkalmaira is többször eljártam.
Később a Hajdúböszörményi Írótábor lett igazán fontos állomás, ott már inkább prózával foglalkoztam. Az egyetemen viszont egy időre maga az aktív írás is háttérbe szorult. Részt vettem a Fiatal Írók Szövetségének nyári táboraiban, ahol próza-, líra- és műfordító műhelyek működtek. Terék Annával is ott, Királyréten kerültem közelebbi kapcsolatba, és ebből alakult ki az a szakmai párbeszéd, amelyben már a szövegeimről beszélgettünk.
Terék Anna az utószóban több meghatározó művet és szerzőt is említ – például a Sátántangó vagy A Mester és Margarita világát. Volt köztük olyan könyv, amely íróként vagy olvasóként különösen nagy hatással volt rád?
Az említett művek valóban mutathatnak valamiféle rokonságot a regényemmel, leginkább atmoszférájukban.Kiegészíteném még Nádas Péter Rémtörténetek című, baljós hangulatú gótikus regényével is a sort, az a hangulat is közel áll hozzám. Persze Nádas egészen másképp közelíti meg ezt a témát, de mindenképpen fontos referencia számomra.
Nekem talán még nagyobb olvasmányélmény volt Németh László Iszony című könyve vagy Bartis Attilától A nyugalom. Ezek persze egészen más típusú regények, mégis újra és újra visszatérek hozzájuk. Érdekes ugyanakkor, hogy írás közben próbáltam tudatosan nem olvasni semmit, nehogy akaratlanul is átvegyem egy-egy szerző stílusát. A regényem karakterei egyébként most is itt élnek velem. Néha azon gondolkodom, vajon Etel mit csinál most.
Nyitókép: Szepesvári Petra/Helikon Kiadó
Kapcsolódó cikkek:
