Mi történik akkor, amikor a nagy álmok, a kisstílű önáltatások és a hétköznapi vágyak lassan egymásra torlódnak, míg végül már senki sem látja tisztán a saját életét? Fehér Gáspár első regénye, a Fillenbaum néni hosszú árnyéka egyszerre fekete humorral átszőtt látlelet, kelet-európai krimi és keserédes komédia. A szerzővel többek közt önáltatásról, férfiválságról, a Coen-testvérekről, a humor lenézett presztízséről és a hétköznapi emberek tragikomikus kudarcaikról beszélgettünk.
A regényben szinte minden szereplő valamilyen önáltatásban él: nem egyszerűen másoknak hazudnak, egyre többször saját maguknak is. Téged írás közben mi érdekelt jobban: maga a hazugság vagy az a pillanat, amikor az ember előtt már elmosódik a vágyai és a valóság közt húzódó határ?
Inkább ahogyan az ember szép lassan lyukat beszél a saját hasába. Például valaki kinéz egy szép, de nagyon drága órát. Tetszik neki, de tudja, hogy botorság lenne ennyit költeni rá. Elvégre a mobilja is megmondja, mennyi az idő. Le kéne mondania róla, de nem megy.
Addig csűri-csavarja a dolgot, amíg szép lassan meg nem győzi magát: tulajdonképpen nem is olyan drága, elvégre Svájcban készítik kézzel. Nem is csak az időt mondja meg, hozzáad a stílusához. Mi van, ha jobb lesz tőle a megjelenése, és emiatt léptetik elő? Már be is hozta az árát! Meg majd másra kevesebbet költ.
Amúgy is élete végéig fogja használni, ha elosztja az árat a napok számával, úgy már nagyon olcsó. És így tovább. Mindenki küzd a fejében saját magával, jó érzés szembesülni vele, hogy nem vagyunk egyedül ezzel.
A regény egyik központi motívuma a „kisemberek nagy tervei”, amelyek bizonyos szempontból eleve kudarcra ítéltettek. Érdekelne, vajon ezek a mechanizmusok megfigyeléseken vagy saját tapasztalatokon alapulnak?
Az embernek örökké nagy tervei vannak. Csak sajnos minden elérendő álomra túljelentkezés van, legyen az vezetői állás, csodálatos lakás vagy világhír. Matematikai törvényszerűség, hogy a többségnek nem sikerül. Sokszor egyébként azért, mert igazán meg sem próbáljuk. Vegyük a pénzt. Mindenki gazdag szeretne lenni, a többség mégsem tesz érte semmit, leszámítva hogy lottózik és szilveszterkor lencsét eszik.
De lássuk be, ezzel kevesen kerültek be a Forbes magazinba. Írói szempontból amúgy is az a vicces, amikor valakinek nem sikerül valami. És minél apróbb dolgon csúszik el, annál viccesebb. Ez persze tragikus, hiszen az illető nem feltétlenül érdemli meg a sorsát. De a vígjáték valójában tragédia, csak valamelyest részvétlen szemszögből nézve.
Forgatókönyvíróként nyilván hozzászoktál ahhoz, hogy a történet nem állhat meg. Érzésem szerint a regényed viszont sokszor akkor a legerősebb, amikor megállsz egy hétköznapi helyzetnél. Nehéz volt lelassítani a filmes reflexeket?
Nagyon is. Részben ezért tartott évekig. Az öcsém írt már regényt, ő vezetett rá, hogy a prózának éppen az a lényege, hogy elidőzhetünk egy-egy apróságon, és levezethetjük, mi zajlik a szereplő fejében. A film ennek az ellenkezője. Ott csak azt írhatom le, amit lát a kamera vagy hall a mikrofon, gondolatot nem. Ha a szereplő gondol valamit, meg kell találnom a módját, hogyan mutassam meg ezt: az illető elmondja valakinek, vagy tesz valami mást, amiből a néző kikövetkeztetheti a gondolatot. Egy regénynél simán leírhatom, hogy „Sári irigyelte Nórát.”
A humorod nagyon filmes ritmusú, ami nyilván a forgatókönyvírói hátteredből fakad. Sokszor éreztem a Coen-testvérek hatását, Vonnegut fanyarságát, miközben viszont az egész történet kifejezetten magyar, panelházas, nem pejoratív értelemben véve kelet-európaias. Érdekelne, milyen kulturális hatásokból áll össze ez a hang?
Vonnegutot nagyon szeretem. A Coen-testvéreket nem annyira, de a Fargo nekem is eszembe jutott a könyv kapcsán, mondhatnám, ez az én variációm ugyanarra a témára. Rengeteg filmet néztem életemben, de nem állíthatom, hogy finnyás lennék, vagy kifinomult ízlésem lenne. Bizonyára egy filmes egyetemet végzett embernek nem illene ilyet mondania, de este tízkor sokkal szívesebben nézem Richard Gere-t, amint cinikus sztárügyvédből az igazság harcosává válik egy rutinmunkának látszó gyilkossági ügy hatására, mint elvont fogalmakat megjelenítő allegorikus figurákat, amint hosszan menetelnek a fekete-fehér tájban.
Szeretem a krimit, a thrillert, a kalandfilmeket. A testvéreimmel rengeteg horrort néztünk, ami a vígjátékkal rokon műfaj, mindkettő a balszerencse megállíthatatlan áradásáról szól. Persze ezek a filmek sokszor közhelyesek, ezerszer látott fordulatokat használnak, a karakterek pedig laposak és életszerűtlenek. Ezen aztán jól felhúzom magam. Nincs számomra bosszantóbb a lusta írónál. Cserébe hálás tudok lenni, amikor tisztességesen megcsinálják őket. Én is erre törekedtem. Mivel Magyarországon élek, amikor hétköznapi emberekről akarok írni, kelet-európai figurákat választok, hiszen az a hiteles. Ha az ember kicsit elemelt, életszerűtlen műfajt választ, mint esetemben a krimi, jól teszi, ha a többi hozzávalót a valóságban gyökerezteti.
Többször éreztem olvasás közben, hogy a könyv mélyén ott lappang egy kimondatlan kérdés arról a bizonyos határról, ami elválasztja a hétköznapi embert a bűnözőtől. Hogy tekintesz erre a gondolatra, vajon a legtöbb ember csak a körülmények miatt tisztességes vagy ép tisztességtelen?
Pesszimista vagyok ebben a tekintetben. Szerintem nem véletlenül öl a társadalom ennyi pénzt és energiát a törvénykezésbe, a bíráskodásba, a börtönök és javítóintézetek fenntartásába.
A legtöbben csak akkor viselkednek rendesen, ha ellenkező esetben büntetést kapnak. Elég megnézni egy nyilvános vécét. Abban a pillanatban, hogy az emberek egyedül maradnak, képtelenek beletalálni vagy lehúzni.
Az elmúlt években rengeteg magyar regény lett nagyon komoly, nagyon traumatikus. A Fillenbaum néni hosszú árnyéka viszont szórakoztató is akar lenni, és nem is szégyelli ezt. A magyar irodalmi humor komoly hagyományokkal bír, elég csak Karinthyra, Rejtőre vagy Örkényre gondolni. Szerinted a magyar irodalomban akár az ő hosszú árnyékuk miatt is lehet manapság egy kis bizalmatlanság a humorral szemben?
A humor mindig is népszerű volt a közönség körében, a vígjáték az egyik legkelendőbb műfaj. A szakma szemében azonban pária. A drámai alkotásoknak nagyobb a presztízsük.
Mintha az, hogy valami vicces, egyben azt is jelentené, hogy komolytalan. A legtöbb best of-listán, legyen az könyv vagy film, sokáig kell keresni, mire megtaláljuk az első vígjátékot. Nem tudom, miért alakult ez így. Persze sok gagyi és blőd vígjáték van, de hát drámai alkotásokból is rengeteg a csapnivaló, öntetszelgő művészkedés.
Csak azt nem olyan könnyű kiszúrni, mert ha egy vígjátékon nem nevetnek, csend van a moziban. De ha a közönség unatkozik vagy csak kicsit van meghatódva, annak pont úgy nincs hangja, mint ha nagyon.
A borítón látható fotó Kováts Zsófi munkája.
Kapcsolódó cikkek:
