Hogyan fedezhetjük fel a világot? Úgy, ha megkóstoljuk a helyi ételeket – vallja Sarah Baxter, akinek Gasztroutazások című kötete huszonöt olyan városba kalauzol el minket, amely valóban különleges gasztronómiával dicsekedhet. Félre az egyenízű gyorsételekkel, jöjjön inkább egy igazi indiai vegán curry, egy tál marseille-i bouillabaisse vagy egy ropogós, krémes pastel de nata!
„A mondás szerint ahhoz, hogy valóban megértsünk másokat, meg kell tudnunk, milyen a cipőjükben járni. De ugyanilyen jó módszer az is, ha elköltünk egy vacsorát a társaságukban. Üljünk le együtt az asztalhoz, törjük meg a kenyeret, kanalazzunk húslevest, evőpálcikával csipegessük fel a morzsákat, húzzunk nyársra húsfalatokat, rágjunk, szeleteljünk, eszegessünk, koccintsunk, italozzunk!”
– ezt tanácsolja Sarah Baxter Gasztroutazások című, rendhagyó útikönyvében azoknak, akik idén nyáron is útnak indulnak, hogy új tájakat és kultúrákat fedezzenek fel.
A brit-amerikai újságíró nem először rukkolt elő olyan útikalauzzal, amely merőben eltér mindattól, amit a műfajtól várunk. Volt, hogy 500 különböző vasútvonalon végighaladva fedezte fel bolygónk történetét, máskor a világirodalom leghíresebb műveinek helyszíneit járta be, de írt már könyvet a világ szent helyeiről és elfeledett, ám gyönyörű pontjairól is.
A Gasztroutazások egészen más perspektívát kínál az olvasóknak. Sarah Baxter azt vallja:
semmi nem árul el olyan sokat egy hely történetéről, mint a gasztronómiája, amelyen a régi és új birodalmak, a külső támadások, a népmozgások, sőt a földrajzi felfedezések is rajta hagyták nyomaikat.
Nincs is jobb példa erre, mint Marseille. A Földközi-tenger partján lévő nyüzsgő nagyváros gasztronómiájára az évszázadok során a gyarmatosító görögök, a velencei kereskedők és a Nápolyból érkező bevándorlók is hatással voltak – nem véletlen, hogy a marseille-iek egyik kedvence még ma is a pizza, de könnyen vásárolhatunk szenegáli halas péksüteményeket, libanoni lepényt és marokkói pastillát is. A város ikonikus étele mégis a bouillabaisse, amely egykor az egyszerű halászok eledele volt.
A napi fogás eladhatatlan részeiből készített levesbe hagyományos provence-i fűszerkeverék és sáfrány is került, majd, amikor a 17. században Amerikából megérkezett a paradicsom, az is a bouillabaisse kihagyhatatlan hozzávalójává vált.
A kötetből kiderül, miért nem érdemes feltenni azt a kérdést egy valenciainak, hogy ki készíti Spanyolország legfinomabb paelláját, minek köszönheti hírnevét a legendás krakkói perec, az obwarzanek, és mi volt a titka a világ legjobb éttermének választott koppenhágai Nomának.
A szerző elkalauzol minket az angliai Kent egyik halászvárosába, az osztrigájáról híres Whitstable-be, de megtudhatjuk azt is, miért érdemes megkóstolni Szecsuan egyik legkedveltebb – bár kétségkívül bizarr nevű – ételét, a mapo tofut (nyers fordításban „a himlőhelyes nagymama tofuja”), amely omlós tofukockákból és pirított darált húsból, szecsuani borssal, csiliolajjal és erjesztett babból készült fűszerpasztával készül.
A Gasztroutazásokat ugyanakkor nemcsak ezekért a történetekért érdemes fellapozni, hanem Amy Grimes lenyűgöző illusztrációiért is, amelyeket Velencéről, Lyonról, Valenciáról, Tel-Avivról és más gasztrofővárosokról készített.
Az olvasáshoz így már csak néhány bajor mézeskalács, egy-két ízletes tramezzini vagy pár szem pastel de nata, vagyis portugál krémes hiányzik.
Kapcsolódó cikkek:
