A könyv, amiből egyetlen sort sem lehet átugrani

Hát ebbe jól beletrafáltam! Nem tudom, mit vártam jobban: hogy kinyissanak a könyvesboltok, vagy hogy eljöjjön a pillanat, amikor először merek belépni a könyvek közé. Mindenesetre a pillanat eljött, én pedig rászabadultam a polcokra, szívtam magamba a könyvek illatát, rohangáltam egyik kupactól a másikig.

Üres volt a hatalmas keszthelyi bolt, én pedig nekiálltam valami könnyű, szép, kedves ifjúsági könyvet keresni. Nem hagyom befolyásolni magam a választásaimnál, az ösztöneimre, érzéseimre hallgatok, így akadt meg a szemem az ígéretes borítón és a szép címem: A tél jegyesei. „Ez lesz az!” – gondoltam, ez a könyv talán felülírja az elmúlt hetek félelmeit, szorongásait, nehézségeit és majd pont úgy lélegezhetek fel olvasás közben, mint a borítón felfelé csavarodó, ígéretes szélspirál.

Akkora gyomrost kaptam, amekkorát könyvtől talán még sosem.

Belezuhantam egy olyan nyomasztó, helyenként egészen brutális világba, amelyben kiismerhetetlen szálak mozgatják az eseményeket, egyáltalán nem lehet tudni, hogy kit milyen indítékok vezérelnek, azt meg végképp nem, hogy ki a jó és ki a rossz, kinek hihetek, kinek nem. S ez nem azért van így, mert a könyv rossz, hanem azért, mert nagyon is jó.

Egyetlen sort sem lehet átugrani, mert nem tudhatjuk, hogy hol van elrejtve egy olyan információ, amelyre szükség van ahhoz, hogy valahogy mégiscsak el tudjunk igazodni az ármányokkal, intrikákkal, hazugságokkal, gyilkosságokkal és mágikus fordulatokkal teli, borzongató világban. Alaposan próbára tett a könyv, de ezt csupán a cím keltette illuzórikus elvárásaimnak köszönhetem:

a vágyott romantikus történet helyett egy kőkemény, realista nagyregénnyel kombinált fantasy labirintusait jártam végig, miközben úgy éreztem, hogy egy Miyazaki filmben bolyongok, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Nem tudtam letenni. Annyira vártam és vágytam, hogy legyen végre egy pillanat, amikor megkönnyebbülhetek, kiderül végre, hogy ez a lidérces világ csupán egy rossz álom, de nincs kegyelem, egyetlen ilyen bekezdés sem akad. Bravúros teljesítmény íróként hatszáz oldalon fenntartani az izgalmat és a zordságot, ellenállni a kísértésnek, hogy valamiféle kiút keletkezzen a reménytelenségből.

De akkor mitől is olyan jó ez a könyv? A széttöredezett világok hiteles és megrázó ábrázolásán túl a főszereplő lány – Ophélie – karaktere nyűgözött le igazán. Nem csak azért, mert képes a tükrökön át közlekedni és olvasni a tárgyak múltjában (ah, az az olvasókesztyű!), hanem azért, mert kemény harcot vív önmagáért. Tulajdonképpen az egész könyv annak a félelmetes és nehéz útnak a bemutatása, amelynek tétje a saját jogon való létezéshez való eljutás. 

A biztonságos életteréből, otthonából és hazájából – amelynek már a neve is szimbolikus: Anima – kiszakított lánynak kényszerházasságot kell kötnie egy álomhercegnek egyáltalán nem nevezhető férfival, egy teljesen idegen helyen, a kemény és hideg Sarkon, a Légvárban, ahol semmivé foszlik egész addigi élete, egyszerre tűnik el a múltja és jövője. Ebben a rideg, játszmákkal tarkított társadalomban kell túlélnie és újjáépítenie magát, megtapasztalnia belső erejét, és ez a folyamat sokban hasonlított arra, ahogyan a karanténnapok után magam is megpróbáltam újrakezdeni (merthogy folytatni sehogyan sem tudtam) az életem.        

Ezért nem tudtam letenni a könyvet:

megtanultam Ophélie-től, hogyan élhet az ember egy olyan világban, amelyben nincs biztonságban, és amelyben valóban semmi sem az, aminek látszik.

S mivel nem vagyok birtokában a végleges válaszoknak, olvasok tovább: nagy örömömre kiderült ugyanis, hogy a történet további három kötetben folytatódik. Nem tehetek mást, a végére járok.

A legjobb könyvek egy helyen – Fedezd fel az elmúlt évek díjnyertes köteteit a  www.libri.hu/dijnyertes irodalom oldalon keresztül!