Boldizsár Ildikó ajánlója Joseph Jacobs kelta mesegyűjteményéhez

A folklorisztika hét nagy meserégióra osztja a világ népmesekincsét, de nem a földrajzi határok mentén, hanem annak figyelembevételével, hogy milyen sajátos műfaji, stílusbeli és hagyományozásbeli rendszerek jellemzik az egyes régiókat. Az európai mesék az Írországtól Indiáig terjedő meserégióba tartoznak, amely további tizenöt meserégióra oszlik.

Én azért szeretem különösen ezt a meserégiót, mert amikor valamiféle „ősmesét” vizionálok magamnak – beleesve abba a hibába, hogy „egyszer” talán létezett egy olyan mese, amiből megszületett az összes többi –, mindig a kelta vagy indiai mesékre gondolok. Ezeket a meséket olvasva önt el az az érzés, hogy valaha minden mese efféle teljességgel, egységgel és burjánzó motívumvilággal volt megáldva, de a szóbeli hagyományozás során a történetek – a mesélők vagy a meséket lejegyző gyűjtők figyelmetlenségének, feledékenységének köszönhetően – megkoptak, egyszerűsödtek és ma már csak nyomokban tartalmazzák azokat az „őselemeket”, amelyek valaha minden mesében ott voltak.

Természetesen sosem létezett ilyen „ősmese” (noha a mesekutatás kezdetén a híres szanszkritológus, Theodor Benfey is kacérkodott azzal a gondolattal, hogy valamennyi mese őshazája India), de az tagadhatatlan, hogy mind a kelta, mind az indiai mesék rendkívüli gazdagsággal rendelkeznek. Ez a gazdagság számomra például abban nyilvánul meg, hogy amikor azt hiszem, hogy „ezt a mesét ismerem”, mindig történik valami szokatlan, váratlan, előre még csak nem is sejthető fordulat, és a történet teljesen más irányt vesz, mint ahogy vártam, vagy mint ahogy azt mesékhez szokott fülem előre hallani vélte.

Joseph Jacobs kelta mesegyűjteményének borítója a Libri Magazin cikkében

Ez nem csak lenyűgöző a számomra, hanem kifejezetten lélekfrissítő is: újra meg újra átélem azt, hogy a mesék a valóság tízmillió (vagy még annál is több) variációját tartalmazzák, felkínálva nekünk, hogy tobzódjunk, fürödjünk, lubickoljunk ebben a végtelen lehetőség- és energiaforrásban.

Kimeríthetetlen kincsesbánya ez – ha már minden más elfogyott a Földön, mesék akkor is lesznek.

Idén megérkezett egy régóta várt kötet Magyarországra: Joseph Jacobs 130 évvel ezelőtt megjelentetett kelta mesegyűjteménye, amely huszonhat mesét tartalmaz. Köszönet a Digi-Book Kiadónak, hogy Donald A. MacKenzie Skót tündérmeséinek kiadása után ezt a hiánypótló kötetet is kiadta. Nagy jelentőségű és úttörő kiadás volt ez a gyűjtemény 1891-ben, amelyben Jacobs Írország legnépszerűbb népmeséit gyűjtötte egybe. Az tette leginkább különlegessé, hogy Jacobs – egy saját magának lefektetett szabályt követve – kerülte a népmeseirodalom standard darabjait, és főként olyan meséket adott közre, amelyek az angol nyelvet nem beszélő kelta parasztoktól származtak. Ez alól csak akkor tett kivételt, amikor néhány humoros ír mesét is bevett a kötetbe, mondván: túl szomorúnak találja a kelta meséket.

Szomorúak vagy sem ezek a mesék, egy biztos: utánozhatatlanok és rendkívül egyediek. Jacobs egyenesen a „népies képzelőerő természetes felsőbbrendűségéről” beszél kötete előszavában.

Ezt ma úgy fordíthatnánk, hogy a közreadott szövegekben semmiféle külső körülmény, stílusirányzatnak vagy magasabb irodalmi szempontoknak való megfelelés nem szab határt a történetmesélés ősi gyakorlatának, szabadon szárnyal a fantázia és a lélek. Ezek a mesék őrzik azokat a népi és mitikus hősöket, akik nagyszabású tetteket vittek véghez, utakat nyitottak meg későbbi generációk számára, és még az sem baj, hogy elbuktak a végén.

Mert nem az a fontos ezekben a mesékben, hogy feltétlenül jól végződjenek, hanem az, hogy megmutassák: bátorság kell ahhoz, hogy a világ láthatatlan lehetőségei feltáruljanak előttünk

A kötet elején, a belső címoldalon szerepel egy kelta varázsige, amit háromszor kell elmondani csukott szemmel. S hogy miért? „Meglátod, amit meg kell látnod!” Szorgalmasan mondogatom ezt a varázsigét, de kezdek gyanakodni arra, hogy nem a varázsige, hanem a huszonhat mese segített abban, hogy elmondhassam: látom.