Tényleg közel jártam hozzá, és tulajdonképpen még bármikor megtörténhet velem, ugyanis feltett szándékom, hogy beásom magam e sokszínű műfaj esztétikai és egyéb rejtelmeibe, főleg mióta rájöttem, hogy a hazai fantasyírók legjobbjai előszeretettel használják a magyar mitológia, hiedelemvilág és mesekincs motívumait a műveikben.

Összeírtam egy listát a közeljövőben elolvasandó könyvekről, mert nagy a lemaradásom e téren, ami tulajdonképpen annak az előítéletnek köszönhető, amit a 90-es évek kereskedelmi céllal előállított fantasydömpingje váltott ki belőlem: silány fordítású, ellenszenves borítójú, unalmas panelekből építkező, filléres egyenkalandok lepték el a piacot, s mivel akkoriban éppen kiadói szerkesztőként dolgoztam, tucatszám kényszerültem elolvasni az újabb és újabb magyar utánzatokat. Értékesnek vagy legalább figyelemre méltónak tekinthető olvasmányra igencsak ritkán akadtam közöttük, így szép lassan el is ment a kedvem az efféle könyvektől.

Néhány éve kezdtem visszatalálni hozzájuk, s elképedve láttam, hogy időközben mennyi – kívül-belül – igényes fantasy jelent meg, s nem csupán a gyerekkönyvek piacán. Mára legalább 14 kategóriát lehet megkülönböztetni a műfajon belül, miközben tulajdonképpen roppant nehéz megmondani, hogy mit is nevezünk pontosan „fantasy”-nek? A gótikus-fantasztikus irodalomból táplálkozó műveket? Vagy azokat, amelyekben felismerhetők a lovag- és kalandregények, eposzok, mitikus történetek, varázsmesék szerkezete és motívumkincse?

Hatalmas rajongótábor tartja életben a piacot, parázs viták alakulnak ki egy-egy mű körül, az olvasók képesek ölre menni kedvenc szerzőjükért vagy könyvükért.

Fölöttébb izgalmas kérdés tehát, hogy mi lehet a népszerűség oka?

Milyen olvasói elvárásokat elégít ki a fantasy? Kézenfekvő lenne felsorolni a műfaj alapvető jellegzetességeit, köztük a valós és valószerűtlen, ám mindenképpen öntörvényű univerzumok fölépítését, a titokzatosságot és rejtélyességet, a „jó és rossz” megunhatatlan és megoldhatatlan ellentétére épülő kalandokat, a pergő, filmszerű jeleneteket és az izgalmas karaktereket, de mindezt valahogy mégsem érzem kielégítő válasznak.

Christelle Dabos trilógiája nyomán kutattam egyéb válaszok után, s azt reméltem, hogy a harmadik részben meg is találom, amit keresek. De nem így történt. Valami mást találtam, s éppen ez az oka annak, hogy egyelőre mégsem lettem fantasyrajongó.

Veszélyes kiadói és írói vállalkozás meg nem írt könyvsorozatokra előszerződést kötni. A veszély csak fokozódik, ha az első könyv után beüt a siker, és az író akarva-akaratlanul úgy érzi, hogy ismert vagy ismeretlen olvasói elvárásoknak kell eleget tennie. Érzésem szerint valami hasonló történt Christelle Dabos harmadik könyvével is. Az első két rész sikerének fényében – vagy A tükörjáró-sorozatcímhez hűen mondhatnám úgy is: tükrében – még kétszer 600 oldalnyi folytatást várt tőle a kiadó és a rajongótábor, s nekem úgy tűnt, hogy ezúttal inkább a terjedelmi megkötés, az izgalmak és rejtélyek fokozásának vágya vezette a kezét, mintsem a történet belső logikája. Persze azok az olvasók, akiket összeköt egyfajta közös világnézet, a történetben való kollektív alámerülés, s akik a fent említett „műfaji jellegzetességeket” várták tőle, mindent megkapnak, sőt még annál többet is:

hihetetlenül izgalmas, egyre bonyolultabb, újabb és újabb szálakkal bővülő cselekményvezetést egyre különlegesebb és különcebb hősökkel…

Ezt én is nagyon szerettem az első két részben, de a harmadikban már kifejezetten fárasztott, többször elveszítettem a fonalat, és időnként unalmasnak találtam az ismétlődő részeket, értem ezalatt azokat a morfológiai és pszichológiai ismétléseket, amelyek nem viszik előre a történetet, csak kitágítják a határait. Ez persze ismerős technika például a mesékből és drámákból, késleltetés a neve, de Dabos úgy késleltet, s úgy távolít el a valós világtól, hogy nem kínál helyette élhető másikat, és szemérnyi reményt sem hagy. Nincs remény az egységre, egy összetört tükör szilánkjain sétálunk, ahol már a természetfölötti megoldásokban és segítségben sem reménykedhetünk.

Vagy talán nem is fantasyt olvastam, hanem egy realista nagyregényt?

Még az is meglehet. Mint ahogy az is, hogy a hamarosan magyarul is megjelenő negyedik kötet után még felülbírálhatom mostani vélekedésemet. Mert a sorozat első két része annyira megfogott, hogy a negyedik részt még akkor is elolvasom, ha a harmadik nem volt a kedvencem.