A királyné, aki madárnak képzelte magát és a Hamupipőke Facebook-profilja című, meseterápiás eseteket bemutató könyvek szerzője vall arról, hogy számára mit jelent a regény, amely 1937-es megjelenése óta a magyar irodalom egyik mérföldkövévé vált.
Sok mondatot szeretek ebben a könyvben, például azt, hogy „a londoni november nem is hónap, hanem lélekállapot”, s erről rögtön az jut eszembe, hogy az Utas és holdvilág sem könyv, hanem életérzés. Egy újra meg újra feltörő vágy megunhatatlan és pontos leírása, az élet- és halálvágy örökös körtáncának egy olaszországi sikátorra vetített pillanata, a menekülés és visszatérés rejtélyes mítoszának kispolgári változata. Leginkább pedig mégiscsak
önmagunk szabaddá tételének bátor kísérlete, azzal a nagyon is vigasztaló végkifejlettel, hogy akkor sem történik tragédia, ha nem sikerül…
Időről időre leveszem a polcról – ahol egyébként is kitüntetett helyen áll –, de leginkább akkor merülök el benne, amikor elegem lesz mindenből, és nem találom a kitörési pontot, nem találok ellenérveket saját kisstílű kifogásaimra. Mert nem csak az a fontos, hogy „mindig történhetik valami”, hanem az is, hogy milyen minőségben talál rám az, amire annyira vágyom, s amit oly nehéz elmondani.