Személyes élménnyel kell kezdenem. Életem első berúgását valamikor gimnazista éveim elején, a Kádár-korszak utolsó hónapjaiban abszolváltam. Hallucinogénként gint használtam (vagyis használtunk, mert Buleca Lacival ketten követtük el a dolgot a havas szentesi ligetben).
Nem tudom, pontosan milyen gin került a kezünkbe, de tény, hogy az akkori bolti töményválaszték minőségileg meglehetősen minimalista volt (röviden szar): tearum, sósborszesz, Hubertus (agancsos bambi), kevert, fekete címkés cserkó, Puszta vodka („összetevők: etilalkohol és víz”) stb. Ez a gin se lehetett a Puszta vodkánál sokkal bonyolultabb: etil, víz, aroma. Évekig nem felejtettem el annak az aromának a borókás ízét. Ha csak rágondoltam, az első másnaposságom apokaliptikus élménye éledt fel bennem, nem részletezem.
Sok-sok évig nem ittam tehát gint. Az ördög italának hittem. Meg azután nem is került utamba. A rendszerváltozás után előbb a hazai borkultúra reneszánsza köszöntött be, majd jött a kézművessör-forradalom, a házi pálinkafőzés diadala – ezekkel voltam elfoglalva. Közben megérkezett a viszkik divatja, és egy valamirevaló magyar írónak legalább annyira kellett értenie a viszkikhez, mint egy amerikai hard-boiled detektívnek. Pár éve pedig felütötte fejét a rummánia. A budapesti popéletben egyszerűen hiteltelenné vált az a lump, aki este tízig egyetlen Diplomatico Reservát se dobott be. És a legutolsó fejezet ebben a soha véget nem érő magyar szeszregényben: a gin. Ez az új őrület!
Két-három hete házibuliból távoztam hajnalban egy baráti házaspárral, de a házigazda még utánunk szólt, el ne menjünk, míg a legújabb és méregdrága ginét meg nem kóstoltuk. Jó gin volt, legalábbis ízlett mindenkinek, az amúgy is kapatos házaspár gyorsan felhörpintett belőle fél üveggel, a vendéglátó szomorúan nézte, ahogy kiürül az üveg. Bevallom, az utóbbi időben én is rákaptam a gin-tonikra.
Szóval a művelt alkoholista 2021-ben már egyszerűen nem teheti meg, hogy semmit nem tud a ginről. Igenis értenünk kell a ginhez, hogy a kocsmapultnál, a házibuliban, a kerti partin adott pillanatban hozzászólhassunk a témához.
Ehhez nyújt hathatós segítséget Aaron Knoll könyve, mely a lényegre törő Gin címet kapta. Ebből szinte mindent megtudhatunk a jelen pillanatban legkúlabb töményről.
Jó lesz eszünkbe vésnünk például, hogy már idősebb Plinius feljegyezte, hogy a rómaiak milyen erőfeszítéseket tettek a gin létrehozására: borba borókát tettek, és forralni kezdték. Nem rossz! De sajna, az igazi áttörésre nem volt lehetőség azelőtt, hogy Abu Múszá Dzsábir ibn Hajján a VIII. században feltalálta a lombikban való lepárlás technikáját. Az „ősgineket” csak a XVI-XVII. században követte a genever (jenever, genièvre), vagyis a „holland gin”.
Ebből a részben malátázott gabonából, borókabogyóval együtt főzött égetett szeszből fejlődött ki a gin, amely hamarosan Anglia talán legkedveltebb tudatmódosítójává vált. A borókás szesz divatját angol katonák vitték haza Hollandiából, és még nagyon sokáig a részeg baka vakmerőségét „holland bátorságnak” hívták. III. Vilmos, Hollandia legtöbb tartományának helytartója és angol király olyan népszerűvé tette országában ezt az italt, hogy kitört a „ginőrület”, Londonban állítólag minden 7,5 emberre jutott egy ginház.
Ám Knoll nemcsak a gin történelmébe vezet be minket, de bemutatja a 20. században leszálló ágba került ital 1987-től, a korianderjegyeiről híres Bombay Sapphire-rel induló és máig tartó reneszánszát, a kézműves gin felemelkedését, a párolás mikéntjét, a ginkészítés típusait, a ginhez használt növényi származékokat (elsősorban persze a borókát).
Megtanulunk gint kóstolni, megismerjük a klasszikus és a kortárs gineket, sőt a ginkoktélokat is, és persze külön fejezet szól a gin-tonikról. (Ami nagyon hasznos, hogy a kiadó nem feledkezett meg a magyar vonatkozásokról sem.)
Ha mindezen túl vagyunk, és már nyakunkon az este, vacsora előtt keverjünk magunknak egy Vespert. Három adag Gordon’s ginből, egy rész Sztolicsnaja vodkából és fél adag Cocchi Americanóból (esetleg Lillet Blanc-ból), jéggel nagyon jól összerázva, hűtött pezsgőspohár, citromhéj-díszítés. Biztosak lehetünk benne, hogy az eredeti Vesper koktél feltalálója, James Bond éppen így tenne a helyünkben.
