Ian Gittins angol zenei újságíró 2019-ben megírt könyve a szintipop úttörőinek négy évtizedes történetét igyekszik elmesélni szülővárosuk kulturális sivárságától a szó szerint milliókat szórakoztató és font milliókat jövedelmező világkörüli turnékig.

Életük első tévéfelvételére még metróval érkeznek „a basildoni srácok“, hónuk alatt a joghurtgyári munkából megvásárolt olcsó szintetizátorokkal, másfél évtizeddel később pedig már az óceán túlfelén Detroitban a house zene atyjaként ünneplik őket. Ebből a néhány morzsából is érezni, ahogy Gittins fogalmaz: a Depeche Mode tagjainak élete „roppant izgalmas“ ugyanakkor „nagyon magányos élet“, de könyve mégsem képes valódi mélységében elmesélni Dave Gahan, Martin Gore és Andy Fletcher történetét – kihagyott nagy lehetőség marad.

Albumról-albumra haladva kronológiai sorrendben ismerjük meg az eseményeket,

Ritka, 1983-ban készült fotók a Depeche Mode tagjairól.
Ritka, 1983-ban készült fotók a Depeche Mode tagjairól. / Forrás: Far Out Magazine

de a felvillantott izgalmas epizódok végén a tanulság levonása, a valódi kontextusba helyezés gyakran az olvasóra marad.  (Amennyire informatív az egyes lemezekhez tartozó adatlap, annyira érthetetlen, miért nincs a teljes oldal magyarra lefordítva.)

Hogyan válnak a bonyolult Synclavier II szintetizátor fölé tétován hajoló alakokból – akiket egyfajta „ha Quincy Jones-nak ment a Thriller albumon, nekünk is menni fog“ mentalitás hajt – generációjuk popzenéről alkotott képét alapvetően megváltoztatni képes kísérletező zenészek? Hogyan alakították át a zeneipari marketing fogalmát az olyan újítások, mint a Violator album a londoni Ministry of Sound nagyterméből műholdon közvetített globális lemezbemutató partyja, vagy a Personal Jesus kampánya, ahol mindenki telefonvégre kaphatta a személyes megváltóját? Hogy kerül egy single-t megjelentetni alig képes kis kiadó előadói sorába a Depeche Mode után Moby és Nick Cave? A stúdiójuk környékén lévő gyártelepeket kalapáccsal és egy Sony walkman-nel járó, új hangok után kutató „indusztriális zenei szarkák“ szakmai életének számos izgalmas elemét megismerjük ugyan, de azok távlati hatásairól már máshonnan kell tájékozódnunk.

Ian Gittins könyvének legérdekesebb és fajsúlyos részét – a gondosan válogatott fotógyűjtemény mellett – a korabeli brit zenei sajtóból származó idézetek jelentik

Az 1989-ben bemutatott 101 című dokumentumfilm egyik promóciós videója, amely olyan képsorokat is tartalmaz, amik nem voltak láthatók a végső verzióban.

olyan magazinok hasábjairól, mint az NME, a Melody Maker vagy a Q. Ezeknek a Depeche Mode-dal szemben gyakran elfogult, negatív élű kritikáknak,  – amik csak a nemzetközi siker hatására látszottak enyhülni – frappáns fogalmazása azonban gyakran éles ellentétben áll a kötet szerzőjének leegyszerűsítő, szűkszavú elemzéseivel. Egyetlen személyes találkozása a zenekar tagjaival pedig – éjjel háromkor véletlenül egy bárban – pedig inkább tűnik kínos közjátéknak, mint a törzsszövegbe kívánkozó tartalomnak, akárcsak másik könyvének a Nikki Sixx oldalán írt A heroinnaplóknak a felemlegetése ugyanott.

Azt nem róhatjuk fel a brit szerzőnek, hogy a kötetben említett két budapesti koncerttel kapcsolatos eseményeket nem fejtegeti részletesebben (bár a zenekar első közép-európai koncertjét is a Volán Stadionban adta), azt viszont már annál inkább, hogy a Depeche Mode kultuszát elfelejti vizsgálni.

Hogy miért ragadta meg a zenéjük a néplelket ugyanúgy Németországban, mint az angol mércével világvéginek bélyegzett Basildonban vagy épp Magyarországon?

A képen Ian Gittins Depeche Mode - Hit és rajongás című könyve.

Miért alakultak világszerte tribute-zenekarok ezrei, akik saját maguk akarták megszólaltatni a dalaikat? Annál fájóbb ez a hiány, hogy a köszönetnyilvánítások közt könyve végén beismeri, egy a kilencvenes évek elején Szibériában megtapasztalt valószerűtlen élmény – Dave Gahan születésnapjának utcai ünneplése – indította el a Depeche Mode mélyebb megismerésének útján. Ennél csak egy nagyobb hiányossága van a kötetnek, hogy Andy Fletcher 2022 májusában bekövetkezett haláláról még egy lábjegyzetben sem tesz említést.

A címét is az 1993-as nemzetközi áttörést jelentő lemeztől kölcsönző A hit és remény azonban számtalan hiányossága ellenére mégis működik, hiába élek fejezetről-fejezetre kifogásokkal, előbb osztozom a zenészek Berlin iránti rajongásában, aggódom Gahan elhatalmasodó heroinfüggősége láttán, majd végül sokkal közelebb érzem magamhoz a Depeche Mode világát, mint mikor először a kezembe vettem Gittins könyvét. A zenekar tagjainak történetében ugyanis ezer szállal ott lüktet a brit, vagy ha úgy tetszik, a modern popzene története, és ez egy minden szegletében megismerésre érdemes történet.

Kiemelt kép forrása: Last.fm

Még több cikk a témában: