„New York a pulzusom. New York a szívem.“ – írja önéletrajzában a karrierje során több, mint 40 millió lemezt eladó Blondie alapító énekesnője Debbie Harry, akinek már nyolcévesen, örökbe fogadott kislányként is az volt az álma, hogy New Jersey-t maga mögött hagyva művészi karriert fusson be New York-ban.
A hatvanas évek végének New York-ja azonban alapjaiban különbözött attól a várostól, amit napjainkban a papír alapú, vagy digitális „képeslapokról“ ismerünk. A Times Square, a fotózkodó turisták és az óriási hirdetőtáblák látképe helyett a város éledező szexiparának központjaként működött (erről Maggie Gylenhaal remek sorozata a Fülledt utcák mesél részletesen), aki kicsit is művésznek gondolta magát egy óriási, ugyanakkor lepusztult loft lakásban lakott, a legtöbben Janis Joplin vagy a Velvet Underground koncertjeit látogatták, közbiztonság pedig a város bizonyos kerületeiben gyakorlatilag nem létezett.
Változatos munkák sora után (BBC stúdió, a város első head-shop-ja, bikinis pultos és a Playboy klub nyuszija) azonban Debbie Harry mégis ezekre az „éhező művészként“ a sosem alvó városban eltöltött évekre emlékszik a legjobb időszakként.
„Egy idő után már csak Blondie-nak hívtuk magunkat.“ – és ez valóban jobb névnek bizonyult, mint a csupán két alkalommal használt Angel and the Snake, és frappánsabb, mint az eredeti változat a Blondie and the Banzai Babies. Hét hónapon át minden hétvégén felléptek a New York-i punk szcéna otthonaként funkcionáló, legendás CBGB’s-ben – gyakran a Ramones előzenekaraként – és sörben kapták a fizetésüket. „Egy közvetlenebb, kisebb, szűkebb, intimebb világ volt. A megélt élmények kora – semmi különleges effekt, csak nyers, zsigeri, vágatlan lét.” (Hogy mit jelentett ekkor New Yorkban punknak lenni, arról a filmvásznon érzékletesen mesél Spike Lee Egy sorozatgyilkos nyara című filmje, ahol az Adrien Brody által megformált karakter hajviselete és ruhái miatt válik közvetlen környezete szemében gyanúsítottnak egy gyilkosságsorozatban.)
Egy mindössze tizenöt perc alatt felvett első kislemez után, 1977-ben megérkezett a lemezszerződés, és az első turné Iggy Pop és David Bowie oldalán, majd attól kezdve éveken át „egy rakéta orrába szíjazva kergették az eléjük lógatott répát.” A turnébuszból igazán csak a lemezfelvételek idejére szállhattak ki, és bár már volt amerikai listavezető daluk (Heart of Glass) és karrierjük egyik legfontosabb albumát is elkészítették (Parallel Lines) alkalmanként még mindig füvet árultak állandósuló anyagi gondjaik miatt.
Debbie közben nemcsak a Blondie arcává vált, akit gyakran teljes egészében azonosítottak a zenekarral, hanem a 80-as évek elejének popkulturális ikonjává, és szexszimbólummá, akiről fotók százezreit készítették el,
miközben nem csak a CBGB’s, de a tökéletes ellenpontjának tekinthető Studio 54 közege is befogadta, és egy ponton már Andy Warhol belső köréhez tartozott. Ő maga legszívesebben a TV Party című műsorban állt a kamerák elé, ami a korszak fiatal New York-i művészeinek megismételhetetlen játszótere volt a manhattani kábeltévé zugaiban. Olyan hírhedten „másként gondolkodók“, mint a Kraftwerk, George Clinton vagy Nile Rodgers vendégként érkeztek a stúdióba, Jean-Michel Basquiat vagy a későbbi hiphop ikon Fab 5 Freddy pedig a stábhoz tartoztak.
Élete első filmszerepe is ebben a közegben talált rá, hogy aztán később David Cronenberg és George A. Romero filmjeiben játsszon, vagy épp Az élet nélkülem című megrázó európai alkotásban Sarah Polley oldalán, amire a legszívesebben emlékszik. Végül több, mint harminc filmben szerepelt, ami lehetett volna még több, ha a kiadója hagyja, hogy elvállalja a Szárnyas fejvadászt és a Coplandből végül nem vágják ki az egyetlen jelenetét.
Önéletrajzi könyvét, amivel hosszú idő után tett nagy lépést a nyilvánosság felé eredetileg Edzett üvegre akarta keresztelni, de végül a Face it mellett döntött, a róla készült végtelen mennyiségű fotó, és a rengeteg őt ábrázoló festett vagy rajzolt rajongói portré miatt. Utóbbiakból rengeteget megőrzött az elmúlt évtizedekben, és sokat közzé is tesz könyve feketével keretezett lapjain, mint a Blondie sikereinek valódi bizonyítékát.
Nyíltan vall szexuális kalandjairól a New York-i éjszakai élet hírhedt figuráival, akárcsak a heroinfüggőségről, vagy Chris Stein krónikus betegségének időszakáról, amikor az adóhivatal még a ruháit is lefoglalta.
A kötet előszavát is Chris-re bízta, akivel nemcsak a Blondie-t alapították együtt, – és alkottak egy párt tizenhárom évig, – de egyfajta transzcendentális, földöntúli kapocs is összefűzi őket már évtizedek óta. Amikor megismerkedtek nem csak a város, hanem a művészvilág is az egyik virágkorát élte, és ahogy Debbie Harry fogalmaz „rockzenészként New York-inak lenni a lehető legjobb dolog volt a világon, ami történhetett velem.” Bevallottan nem szeret a múlton töprengeni, mégis közel négyszáz oldalon át írta meg történetét, ami nem csak a sajátja, hanem a nagy New York-i generációé is egyben a punkoktól a születő hiphop első képviselőiig, Bowie-tól Miles Davis-en át Basquiat-ig, akiknek a CBGB’s – Max’s Kansas City – Studio 54 háromszögben megélt élményei biztosan megismételhetetlenek, és azóta a végtelenségig elemzett, kortalan lemezeket, festményeket, vagy épp kísérleti tévéműsorokat adtak a világnak. Mert „míg ma mindenki csak híres akar lenni, akkoriban az volt a fontos hogy hozzunk létre valamit – és idővel sikerült is létrehozni bizonyos dolgokat.“
Kiemelt kép: Vogue
