Lassan harminc éve jelent meg Irvine Welsh első regénye, a Trainspotting (továbbiakban: T). A szerző egy ízben azt bírta mondani, hogy szerinte három kilencvenes évekbeli regény állta ki az idők próbáját, a T, a Harcosok klubja és az Amerikai psycho. És azért éppen ez a három, mert ezek bemutatják az átmenetet az egyik típusú társadalomból egy másikba. Újabb bizonyítéka annak, hogy soha ne kérdezz egy írót a saját könyvéről.
Persze egy műnek rengeteg olvasata van, nagyjából annyi, ahány olvasója, de majdnem mindig az íróé a legostobább értelmezés. Hiszen nevezett regényekben a társadalom nem megy sehová, se át, se vissza, eljutott már a végső pontig, és betegen, perverzen, gyilkosan és aljasan döglődik, fetreng a saját mocskában. És persze megpróbálja a társadalom félkegyelműnek nyilvánítani azt, aki nem kíván az ő bűzös bomlásához csatlakozni, a nagy fogyasztói haláltáncban részt venni, de hát valljuk be, ebben az apokaliptikus és létfelejtő pöcegödörben még az idióták, drogosok, skizofrénok és pszichopaták tűnnek a legnormálisabbnak.
Vannak nemzedékek, amelyeken már egész korán látszik: sosem fognak felnőni. Más generációk tagjai már kamaszkorukban apró felnőttek: komoly céljaik vannak, és alig várják, hogy kiléphessenek a nagybetűs életbe. Az én nemzedékem – főként a késő Kádár-kori langymeleg gulyáskommunizmusban töltött gyermekkor és az ún. „többpártrendszer és piacgazdaság” kombóból való elég korai kiábrándulás következtében – egy a soha fel nem növő generációk közül.
1996-ban, amikor egyetemistaként a Művész moziban először megtekintettem a T című alkotást, már tökéletesen tudtam, hogy ez a film rólunk szól.
Nem ezekről a kedvesen elmebeteg, skót, drogos srácokról, hanem rólunk, akik mindent megúsztunk, forradalmat, háborút, sorkatonaságot, akik vasárnap rántott húst ettünk, Jugóban nyaraltunk a szüleinkkel, és akik sosem fogunk felnőni.
Mert minek?
Ezeknek, bazmeg?
A T számomra elsősorban film, a könyvet soha nem tudtam igazán élvezni. Persze ennek komoly befogadáspszichológiai oka is van: előbb láttam a filmet, ami örökre a retinámba égett (így szokták mondani a felnőttek), és csak aztán vettem kezembe a könyvet. A Pornó meg (nekem) elsősorban könyv, és csak azután film. Szeretem a filmet (T2), de szerintem a regény sokkal jobb (persze itt meg az a helyzet, hogy először olvastam a regényt, aztán mentem moziba).
Erős a gyanúm, hogy nem igazán tudnánk, hogy ki is az az Irvine Welsh, ha annak idején Danny Boyle nem forgat zseniális filmet a T-ből. És mi sem bizonyítja jobban, mekkora regény az Amerikai psycho, mint hogy képes volt túlélni egy hármas alá filmfeldolgozást.
Szóval a T, bármennyire furcsán hangzik is, ifjúsági regény. Abból a műfaji fiókból való, ahol a Tüskevár, a Pál utcai fiúk, a Timur és csapata vagy az Abigél lakik. Így aztán mi másról is szólna, mint a hűségről és az árulásról. Vagyis arról, mi a barátság. Mert a felnőttek és a gyerekek között az egyik legmarkánsabb különbség, hogy az előbbi választja a barátait (természetesen a társadalmi boldogulás szempontjai szerint), az utóbbinak pedig barátai vannak. Mert az igazi barátság nem választás kérdése, hanem sorsszerűség. A barátját nem azért szereti az ember, mert jó fej, hanem azért, mert a barátja.
Az igazi barátokat nem a vér köti össze (mint a rokonokat), se nem az arany (mint a felnőtt barátokat), hanem a közös gyerekkor. Csakis az, hogy ugyanott rakta le őket az a nyomorult gólya. És ennél erősebb kötelék talán nem is létezik. (Legalábbis ezt állítja a zseniális ifjúsági regények zöme az Iskola a határontól a Huckleberry Finnen át az Utas és holdvilágig.) A barátokat nem illik elárulni csak azért, mert lejárt a gyerekkor, és ideje lenne felnőni, felnőtté lenni. Nem illik sok pénzért átmenni a Barçából a Realba, mint Figo. (Mondjuk, mindegy, mert úgyis George Best a király!)
De Rentonnak elege lesz a drogokból, a bénázásból és talán még Iggy Popból is, lerázza magáról a barátait, mint kutya a vizet, és kilép a gyerekkorból. Renton felnőtt lesz. Vagyis áruló. A hullaszagtól bűzlő társadalmat választja, ami mindig is a közös ellenségük volt, és aminek jellemzésével már a film legendás nyitójelenete se marad adós. Mindannyian tudjuk kívülről: „Válaszd az életet. Válaszd a munkát. Válaszd a karriert. Válaszd a rohadt nagy tévét. Válaszd a mosógépeket, kocsikat, cédélejátszókat és elektromos konzervnyitókat. Válaszd az egészséget, az alacsony koleszterinszintet és a fogászati ellátást. Válaszd a fixkamatozású jelzálogkölcsönt.
Válassz első otthont, válaszd meg a barátaidat. Válassz szabadidőruhát és hozzáillő sporttáskát. Válassz egy háromszobás lakást részletre egy ócska sorházban. Válassz DIY-t, és kérdezd meg egy vasárnap reggel, hogy ki a fene vagy. Terülj el egy fotelban, és nézd a lélekölő, agypusztító tévés kvízjátékokat. Tömd tele a szádat ócska, szemét ételekkel. Válaszd a végén a rothadást. Pisálj utoljára egy szánalmas otthonban. Élj pusztán zavaró körülményként rohadék kölykeid számára, akiket azért nemzettél, hogy magadat helyettesítsd. Válaszd a jövőt. Válaszd az életet.”
Szóval Renton kiszáll. Leáll. Felnő. Lelécel. Áruló lesz. Kibaszott felnőtt. Fújj.
Hogy ez mégsem ilyen egyszerű, arról szól a Pornó, a kétezres évek egyik legzseniálisabb regénye.
Sose növünk fel. Még iszunk két sört Sick Boyjal, éjfélig biliárdozunk Spuddal, aztán menekülünk Begbie elől. Mindhalálig.
