Bret Easton Ellis Amerikai psychója a nyolcvanas évek végén játszódik, 1991-ben jelent meg, magyarul először 1994-ben látott napvilágot Bart István fordításában. 1994-ben én másodéves egyetemista voltam, éppen húszéves. Akkoriban olvastam először ezt a könyvet, vagy a Kerekes utcai kollégium (Angyalföld) nyolcadik emeletén, vagy az első albérletemben, a Nyóckerben (Baross utca, kocsisor). Mindkét vidék meglehetősen vadnak számított akkoriban, elég erről meghallgatni DopeMan és Döglégy pár évvel későbbi, A 8 + a 13 című szerzeményét, amely szinte szociológiai pontossággal festi a két kerület genius lociját. Azt hiszem, talán már a kocsisoron laktam, a lányokat név szerint ismertük, együtt kávéztunk velük a sarki éjjel-nappaliban. Egy strici reggel becsöngetett hozzánk, és elnézést kért tőlem és a lakótársamtól, Sityutól, hogy a barátai kiszedték az autónkból a magnót, leszidta őket, nem szép dolog a szomszédtól lopni. Nincs autónk, mondtuk Sityuval egyszerre, mire a tag csak annyit felelt vidáman: „Az más!” És eltette a magnót.

Szóval ’94-ben vagy ’95-ben olvastam először az AP-t, vagy Angyalföldön, vagy az Úr nyolcadik kerületében, és arra jutottam, hogy ez egy zseniális provokáció, a képzelet őrült burjánzása, a yuppiehorror virágzása. Ez a véres és fényűző Manhattan, ahol Pat Bateman egy szuvidolt bálnahere és két jeges Absolut vodka, valamint némi kokain után emberfejekkel labdázik az égre, olyan távolinak tűnt a Baross utcából, ahol még a mekis hamburger is luxusnak számított, mintha BEE egyenesen a Holdra helyezte volna regénye cselekményét.

A rendszerváltás utáni nagy balkáni redisztribúció kellős közepén voltunk: akadt, akinek egy használt autómagnó, másnak néhány aranykoronányi termőföld, egyeseknek pedig egész vállalatok jutottak.

Ezen a vadkeleti roncstelepen, ebben a tragikomikus káoszban valahogy nem tűnt reálisnak, amit BEE állít a kapitalizmusról. Hogy a jóléti társadalomban a fogyasztó mániákussá, függővé válik, hogy a végtelen és öncélú fogyasztástól (divatkatalógusoktól, lakberendezéstől, popzenétől, fine diningtól, talk show-tól, drogoktól, plázázástól, kondizástól stb.) totál kiüresedett lélekbe beköltözik az Ördög vagy a Téboly.

A képen az Amerikai pszichó című film szereplői.
Forrás: Port.hu

Itt van ez a Bateman nevű fazon (csak egyetlen betű, és a Köpenyes Igazságosztóból a Düh Embere lesz), aki szép is, okos is, fiatal is, gazdag is. A karrierjével sincs hiba, hiszen a Wall Streeten melózik, a Pierce & Pierce-nél. Még nincs harmincéves. Éli a manhattani aranyifjak életét: méregdrága éttermekben a világgasztronómia legújabb remekműveit fogyasztja, rendületlenül bővíti ruhatárát a legdivatosabb darabokkal (kedvenc olvasmánya az Elegancia című szakmunka), követi a hifi-berendezések és tévék villámgyors fejlődését, szorgalmasan edzi testét mindenféle konditermekben, prostituáltak szolgáltatásait élvezi, nem veti meg a kábítószereket sem (bár a kokain minősége már nem a régi, állítólag hashajtóval ütik fel a pénzéhes dílerek), mindent tud az ásványvizekről, a nyakkendőkről és a topvendéglőkről.

Igen ám, de a külső burok mögött már nincs semmi. Bateman a zakók, a szuflék és a Talking Heads-cédék mögött tökéletesen üres. Mint egy befőttesüveg, amiből kiettük a barackot. Kong. Ebben a világban ugyanis mindent felfalnak a külsőségek, és nincsen mögöttük semmi. A vécészagosító is megteszi desszertnek, ha csokoládéval öntik le, és egy luxusbonbonos dobozban szolgálják fel.

Valahonnan ismerős a helyzet? Csak nem a mi jelenünkről értekezik a szerző?

A mi facebookos, instás, celebteljes jelenünkről? Nem olyan ez az egész, mintha a TV2-n néznénk a bulvárhíradót? Mi van a vasalt herék, a szilikonmellek és a kacsacsőrök felszíne mögött? Semmi.

Bateman boldog? Nincs értelme már ezeknek a szavaknak: boldog, boldogtalan. Ezek a lélek állapotai, és lélek sincsen már. Előbb kiürült, aztán eltűnt. Bateman korának gyermeke, egy lelketlen, gonosz kísértet. S mivel nincs lélek, nincs egyéniség sem. „A személyiség immár érdektelen.” Mindenki ugyanolyan lett, „végtére is mindenki felcserélhető akárkivel”. Már senki sem lepődik meg, ha nem a saját nevén szólítják, ha összekeverik valaki mással, mert oly mindegy, a nevek egy régi világból itt maradt bóvlik, már nem jelentenek semmit. Bateman nem Bateman, csak egy Armani-öltöny és egy platina American Express hitelkártya.

A képen Bret Easton Ellis Amerikai psycho című könyve.
Forrás: vajksebok; Instagram

Patrick olykor úgy dönt, közli szörnyű titkát ismerőseivel, miszerint ő egy tébolyult tömeggyilkos, aki fejeket vág le otthonában, hajléktalanokat belez ki az utcán, abortuszokat hajt végre barátnőin, prostik agyát eszegeti, és így tovább. De hát ez senkit sem érdekel. Megszűnt ugyanis a kommunikáció is. Üres robotok üres fecsegéssel töltik ki az üres időt. A szavak jelentése eltűnt („ez a vallomás nem jelent semmit”), a „jónapot kívánok” ugyanannyit jelent, mint a „leszámolással és inkvizíciós üzekedéssel foglalkozom”. Semmit. Így aztán teljesen mindegy, hogy Bateman miket hablatyol alkoholgőzös, kokainbódult vagy szétnyugtatózott állapotban.

Egyszer így morfondírozik magáról: „én, magam, egyszerűen nem vagyok”,

máskor így: „Személyiségem vázlatos csupán, kialakulatlan, és csak szívtelenségem lényegi s állandó. Lelkiismeret, szánalom, reménység réges-régen kiveszett belőlem…” Emlékszünk még Platónra vagy Ágostonra? A bűn, a rossz, a gonosz Isten hiánya, Bateman tehát egy totális hiány, egy nemlétező. És sajnos nem csak Bateman. Gyanítom, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint 35 évvel ezelőtt, mikor az AP játszódik. Ami agyat és lelket a tévé az emberben hagyott, azt az internet éppen most szívja ki belőlünk. BEE a végső világvége árnyékában élő emberiség lelki rajzát adja. Üresség, unalom, lelketlenség, reménytelenség, kegyetlenség, szívtelenség. Értelmetlen fecsegés („nekem nincsen semmi értelmem”), a külsőség káprázata („A felszín, a felszín, a felszín csupán, hol bárki is még valami jelentésre bukkan…”), fogyasztásba fulladó létfelejtés. Halálsikoly: „vér folyik a pénzkiadó automata réseiből”. A U2-koncerten Bono feje fölött narancsszínű szöveg: „Én… vagyok… az… ördög…és… pont…olyan…vagyok…mint… te…”

„Tudjátok-e, hogy az én életem maga a pokol?”

A képen Bret Easton Ellis az Amerikai psycho című könyv szerzője.

Bateman nem lehet Batman, mert: „Az igazság halott.” Patrick minden rémtette vallomás, de ezt a vallomást, ezt a viharjelző szirénát nem hallja senki. „A katarzis elmarad”, Pat a gyilkolással nem szerez mélyebb tudást, kimondásával nem kerül közelebb a megértéshez. „A gondolkodás hasztalan, a világban nincs többé értelem.” NEM KIJÁRAT – hangzik a regény híres zárlata. Nincsen remény, nincsen remény! Az üres lélekbe (vagy annak helyére) beköltözik a Gonosz („Viszlát, a pokolban!”), a legdrágább pezsgőt rendeli, hozzá a nouvelle mexicana konyha valamely egészséges specialitását, és előveszi baltáját. Mert mit mondott Raszkolnyikov szombat este? Haverok, buli, balta. Nem sok változott.

’95-ben a Baross utcában még jó volt azt hinni, hogy Bateman Manhattanje a Holdon van. De sajnos tévedtem. Bateman Manhattanje itt van és most van. Körülöttünk. Megérkezett.

Pat utolért minket a kiélesített ruhafogasával. És nem kegyelmez senkinek. Mert van két megkérdőjelezhetetlen igazsága: 1. senki sincsen biztonságban, 2. semmi sem jóvátehető. „A történelem hanyatló korszakába érkezett, ám alig egy-két emberen látszik, hogy tudatában van (…)” Állítólag a végső világvégét az emberiség nem, viszont a gombák simán túl fogják élni. Ha majd a gombasuliban az AP-t tanítja a gombatanítónéni a gombanebulóknak, így fogja nekik olvasásra ajánlani ezt a zseniális remekművet: „Így éltek az utolsó emberek.”