Természetesen a nők erős jelenléte a szépirodalom sokszínű világában közel sem újdonság. Nem az a meglepő, hogy napjainkban mind a szórakoztató, mind a szépirodalomban egyre nagyobb számban jelentkeznek a kivételesen tehetséges női alkotók. Egyre többen vannak azonban azok a szerzők is, akik a még mindig vészesen férfiközpontú társadalmi berendezkedést sikeresen tudják vizsgálat alá vonni, létjogosultságát megkérdőjelezni. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy mesterien kerülik el a problémakör rejtett csapdáit, és munkáikban nem válnak sem öncélúvá, sem didaktikussá.
Egyre több olyan írónő bukkan fel a világirodalom színpadán, akik a feminizmus sokszor visszatetszést keltő törekvéseit túlhaladva képesek megszólítani a mélyen gyökerező társadalmi problémákat, miközben nem egyszerűsítik le őket, nem fekete-fehér képet festenek, ahol minden esetben a patriarchális közösség a kérlelhetetlen elnyomó, míg a nők tehetetlen áldozatai csupán körülményeiknek. Ezek a hangok Szapphó, Mary Wollstonecraft, és George Eliot szellemiségét megidézve képesek kontextusba helyezni és értelmezni azokat a viszonyokat, amelyek férfi és nő között, illetve nő és nő között húzódnak. Férfi olvasóikat nem ellenségnek látják, hanem beavatják azokba a lelki, érzelmi folyamatokba, amik szükségessé teszik a jelenlegi status quo felbomlását. Ezzel a stratégiával felfegyverkezve pedig sokkal hatékonyabban veszik fel a harcot a patriarchális társadalommal.
A valódi egyenjogúság csak akkor valósulhat meg, ha tehetséges női szerzők erős női elbeszélők hangján szólalnak meg, a férfiak pedig képesek odafigyelni arra, amit mondanak. Az alábbi válogatásban összegyűjtöttük azokat a szépirodalmi alkotásokat, amelyek az elmúlt időszakban az olvasók széles köréhez eljutva a legtöbbet tették azért, hogy ez a folyamat végbemehessen.
Linn Ullmann: Áldott gyermek
A skandináv krimik világát idéző, de azokat mind nyelvében, mind karakterábrázolásában messze meghaladó regény a norvég szépirodalom új hullámának egyik legjobb könyve. A három női főszereplő útja a gyermekkori tragédia árnyékából a vészterhes örökséggel való szembenézésig gyönyörű metaforákon keresztül festi le a nők előtt általában álló kihívásokat. A patriarchális apafigura – akiben könnyen azonosíthatók Ullmann saját édesapjára, Ingmar Bergmanra, utaló jegyek is – árnyékából szabadulni vágyó, de ajándékaiból is részesülő lányok egy megigéző és rabul ejtő színtérben keresik a kiutat gyermekkoruk festői, de sötét titkokat rejtő szigetéről. Az elbeszélő mindhárom lány perspektívájába és gondolataiba betekintést enged, így a sokszor sematikus karakterábrázolással dolgozó, a feszültségteremtésre fókuszáló thrillerekkel ellentétben itt a borzongató események kibontakozását egy komplex és kerek karakterekkel megtöltött világban kísérhetjük végig.
Elena Ferrante: Amikor elhagytak
Miért éli meg személyes kudarcként egy nő egy kapcsolat bukását? Többek között erre a kérdésre keresi a választ napjaink egyik legtitokzatosabb és legsikeresebb szépírója. Olyan regényt alkotott, amelyben egyszerre képes szembesíteni a nőket az életükben felbukkanó csapdákkal, és az ezekből való kitöréshez szükséges erejükkel. A történet főszereplőjének egyik napról a másikra omlik össze boldognak és harmonikusnak hitt élete, miután a férje hirtelen elhagyja. Olga erőfeszítései, hogy megértse élete széthullásának okait és kijavítsa azt, amit nem ő rontott el, elemi erővel sújtják a képünkbe azt a függési rendszert, amit a férfi-női dinamika egy házasság köré épít. Olgát a pszichózis határára sodorja a felismerés, hogy férje mellett személyisége lassan feloldódott ebben a függési rendszerben, míg végül nem lett más, mint a férje felesége.
Szécsi Noémi: Egyformák vagytok
A szerző előző regényeiben, a Nyughatatlanokban és a Gondolatolvasóban érlelt trilógia befejező kötete, amely ugyanakkor önmagában is kezelhető, értelmezhető. A „jelenben játszódó történelmi regény” szerkesztése nem könnyíti meg az olvasó dolgát, olykor bekezdésről bekezdésre változnak az idősíkok, ám ez a szövegalkotási stratégia tökéletesen alkalmas arra, hogy beláttassa velünk: mindannyian a történelem részei vagyunk, nem azon kívülálló szemlélők, hanem többé-kevésbé látszó elemei egy tőlünk függetlenül is működő gépezetnek. A regény két főszereplőjének dinamikája pedig rávilágít azokra az ellentmondásokra, amik a nők társadalmi egyenjogúságának útjában állnak. Rámutat, hogy a férfiak által tárgyiasított, és ez által szükségszerűen lenézett szerep ellen sok nő nem hogy nem lázad, egyenesen élvezi a helyzetet, hiszen egy évszázadok, évezredek által kialakított struktúrában alakíthatja ki saját érvényesülési terét. Ez pedig jócskán megnehezíti a valós egyenlőség megteremtését.
Tompa Andrea: Omerta
Az Omerta – Hallgatások könyve címében és alcímében is az elhallgatás rítusát idézi fel, ezzel már a borítón előrevetíti és hangsúlyozza azt a feszültséget, amire a regény épül. A könyv érzékletesen építi fel elbeszélőinek lehetetlen helyzetét: beszélniük kell egy olyan tárgyról – az 1950-es évek Erdélyén ülő kíméletlen diktatúra borzalmairól – amelynek legfőbb fegyvere a csend. Ahogy többek között Salman Rushdie Szégyen című regényében, az Omertában is a három női elbeszélő arra való képtelensége játssza a főszerepet, hogy szavakba öntsék elnyomásuk körülményeit, hogy felfejtsék és láttassák az államhatalom, a körülöttük és szemük láttára felépült patriarchális mikro- és makroközeg elnyomó stratégiáit. Hallgatásuk beszédes. Az önmaga fenntartására berendezkedett államgépezet működési elveit egyedül a regény férfi elbeszélője, a rózsanemesítő Vilmos, képes valamelyest szavakba önteni, őt is gúzsba köti azonban a diktatúra öncenzúrát követelő, a bőr alá is bekúszó, mindenhol jelenlévő, mindent tudó hatalma.
Herczeg Szonja: Kis üdítő, kis krumpli
A Scolar Live sorozatban megjelent novelláskötet szerzője újságíró, és a könyvben szereplő néhány perces etűdök arról tanúskodnak, hogy a publicisztikaíráson edzett készségek a széppróza műfaját is képesek támogatni. A novellák rövidek, sarkosak, nyersek, közel sem optimista témáikhoz egyfajta hiperrealista nyelvhasználat társul. Ez a nyelvi stratégia nagyszerűen domborítja ki a mindennapi élet árnyékos oldalán dúló mikrodrámák borzalmait, legyen szó akár családon belüli erőszakról, prostitúcióról vagy mentális betegségekről. A novellák ereje éppen abban áll, hogy nincsenek túlírva. Ezzel éreztetik, hogy az általuk felrajzolt eseményekről bár hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy ezek velünk soha nem, legfeljebb másokkal történhetnek meg, az ilyen tragédiák teljesen mindennaposak, már-már rutinszerűen ismétlődő velejárói egy társadalmi berendezkedésnek, amelynek tagjai egymástól függetlenül működő, elidegenedett elemekké váltak. A száraznak ható nyelv mégsem mentes a részvéttől, és képes minden olvasót empátiára nevelni, tenni akarásra sarkallni.