Az Ízek, imák, szerelmek óta tudjuk, az életközepi válsággal küzdő nő úgy oldhatja meg a legkönnyebben a problémáit, ha elszalad előlük. Ugyanakkor időközben azt is megtanultuk, új ízekért és új szerelmekért nem kell feltétlenül a világ másik végébe futnunk, Európán belül is számtalan vonzó menedéket találhatunk. Például Franciaországban.

Ruth Kelly: Szőlőskert Provence-ban

A saját maguk elől menekülők egyik kedvenc úti célja Provence, és nem véletlenül. Bor, mámor, levendula és vidéki romantika – akinek ez nem elég, hogy megtalálja önmaga jobbik változatát, az reménytelen eset. Ide hurcolkodik át a regény főszereplője, az angol Ava is, aki az isteni gondviselésnek köszönhetően éppen akkor örökli meg kislánykora óta nem látott francia nagyapja szőlőbirtokát, amikor a férjéről kiderül, nemcsak hogy a fenekére vert az összes megtakarított pénzüknek, hanem ráadásul még szeretőt is tart.

Ava tehát pakol, költözik, újra felveszi a gyerekkorában elejtett fonalakat, és hamarosan megbarátkozik a rusztikus életmóddal, sőt, izmos szeretőre is akad a rezidens fiatalemberek között. Ám ekkor feltűnik a színen egyfelől a bűnbánó férj, másfelől a helyi oligarcha, akinek régóta fáj már a foga Ava örökségére, a környék legjobb bortermő területére.

A szerző több népszerű brit lap munkatársaként szerzett gyakorlatot a tollforgatásban, ezek után döntött úgy, próbát tesz a regény műfajával is.

A könyv olvasása közben eszembe is jutott Wodehouse hőse, Galahad bácsi, aki ifjúkori haverjai nagy rémületére nekilát megírni az emlékiratait, és egy különösen zaftos történet papírra vetése után azzal a jóleső érzéssel dől hátra a székében, hogy ez kell a nyájas olvasónak. Ruth Kelly feltételezhetőleg hasonló elégedettséggel dőlt hátra a székében, miután kitette azt a pontot az utolsó mondat végére, mivel ebben a regényben is megtalál az olvasó mindent, amire csak vágyhat egy szép nyári napon a nyugágyban heverve.


Laura Madeleine: Egy francia titok íze

A francia vidéken kalandozva a szőlőskerteken túl még háromféle tereptárggyal találkozhatunk lépten-nyomon: gótikus templomokkal, ódon udvarházakkal és a francia ellenállás emlékműveivel. Ezek valóban sorra felbukkannak ebben a regényben is, bár inkább csak lazán felvázolt háttereként a két idősíkon kibontakozó történetnek. Először a 60-as évek Londonjában járunk, itt kap végre az aktatologatásnál izgalmasabb megbízást a főnökétől az ifjú ügyvédbojtár, Bill. A megbízatása egy omladozó vidéki kastélyba viszi, hogy kiderítse, vajon mi lett a jó negyven évvel azelőtt nyomtalanul eltűnt tulajdonos, egy fiatal lány sorsa. Kutatásai során a kezébe kerül a lány, Emeline naplója, és ahogy olvasni kezdi a régi feljegyzéseket, egyre rokonszenvesebbnek érzi Emeline-t, és egyre ellenszenvesebbnek kapzsi megbízóit.

A regény szintén délre visz minket, a francia-katalán határon egy kis tengerparti faluba, ahol a Pireneusok hegycsúcsai rajzolódnak fel a horizontra, és ahol befogadják a menedéket keresőket. Itt, a stílusosan Café Fi del Món, azaz „a világ vége” névre keresztelt bisztróban talál új otthonra és idővel új családra Emeline is. Közben szép lassan elfeledkezik a régi otthonáról, amely csak jó negyven évvel később nyer új jelentőséget, amikor ingatlanfejlesztők nézik ki maguknak a birtokot.

Érdekes módon mostanában több, általam olvasott regényben hozza lendületbe a cselekmény az, hogy egy omladozó épület új tulajdonosa pénzéhes befektetők hadával néz szembe,

akik szállodát, golfklubot, nyaralótelepet, lakóparkot, stb. akarnak emelni a régi ház helyére. A brit ingatlanfejlesztők nyilván különösen szorgalmasak, mi pedig a történet végig izgulhatunk, ki nyeri a versenyt.