Andersen leghosszabb meséje egy tréfás kedvű ördöggel kezdődik, akinek sikerül egy olyan tükröt készítenie, melyben a jóság és a szépség szinte azonnal semmivé válik, az értéktelen és a talmi viszont annál jelentősebbnek mutatja magát. Ebben a tükörben a legszebb tájak főtt spenótnak, a legderekabb emberek utálatosnak látszódnak. Kacagnak is az ördögök, miközben végighurcolják a tükröt a világban. De jaj, a tükör az ég magasán egyszer csak eltörik, szilánkjai szerteszét röpülnek, és befészkelik magukat az emberek szemébe, akik attól kezdve mindent visszájáról látnak vagy mindenben csak a rosszat veszik észre. Legdurvábban azok járnak, akiknek a tükörszilánk a szívébe fúródik, mert ez a szív tüstént jégdarabbá válik.
Utóbbiak közé tartozik a mese egyik hőse, Kay is, aki attól kezdve mindenben a rútat látja, gonosz lesz és kötekedő. De most nem róla és derék megmentőjéről, Gerdáról szeretnék írni, hanem arról a hideg szívű nőről, aki „gyönyörű teremtés volt és finom, de jégből, vakító, szikrázó jégből tetőtől talpig, és mégis élt: szeme ragyogott, mint két fényes csillag, bár merev tekintetében nem volt sem nyugalom, sem béke”.
Árulkodó sorok ezek egy őserejű, démonikus alakról, minden idők Hókirálynőjéről. Vajon mi van előbb: a nyugtalanság és a békétlenség, amely megfagyasztja a szívet, vagy a már megfagyott szív miatt nem találni sehol nyugalomra és békére? Ki ez a nő, akinek palotájakavargó hópelyhekből és metsző hideg szelekből épül? Üresen tátongó, jéghideg termeiben nyoma sincs az életnek, halál veszi őt körül kívül és belül. A végtelen nagy hóterem közepén ül, egy befagyott tó ezer meg ezer darabra széthasadt tükrén, és „azt hajtogatja, hogy az értelem tükrében ül, mely az egyetlen és legjobb tükör a világon.”
Ki ez a gyönyörű, jéghideg, „értelem tükrén ücsörgő”, tökéletes nő, akinél – a mese szerint – okosabbat, szebbet elképzelni sem lehet? Ki ez a nő, akinek útját sündisznóra emlékeztető vagy nyakukat nyújtogató kígyók, égnek álló szőrű medvék jelzik? Ki ez a nő, akinek jéghideg csókja megszünteti az érzéseket, az érzékelés képességét, és elfelejteti a múltat? Ki ez a nő, aki nem tud boldog lenni, nem tud szeretni, nem tudja kordában tartani féktelen erejét és indulatait?
Életrajzírói szerint a Hókirálynő alakjában Andersen ifjúkori plátói szerelmét, Jenny Lind svéd operaénekest rajzolta meg, de több beteljesületlen szerelem emléke is felsejlik a mesealak mögött. Azt gondolom, hogy az életrajz valós tényei nélkül is meglehetősen figyelemre méltó ez a mitikussá növesztett alak, mert utódai napjainkban is közöttünk élnek. Andersen hitelesen ábrázolta őt, de sajnos nem tudta megmutatni, miként teremtődik és szabadul el egy nőben az az elementáris indulat, amely mindent és mindenkit megfagyaszt maga körül, s azt sem, hogyan lehet ezt a nőt önmagától megmenteni.
Andersen nem tudta megváltani a maga Hókirálynőjét, csak leválasztani tudta róla az áldozatait. Pedig Gerda minden megpróbáltatáson és nehézségén átívelő, odaadó szeretete, amely utat nyit az örökkévalóság felé, talán őt is megmenthette volna.
