Nyugtalanítanak a befejezetlen történetek. Se mesemondóként, se mesehallgatóként nem szeretem, ha egy történet félbemarad, én meg találgathatom, vajon mi történt utána. Mármint az után, hogy az író kitette a pontot a könyv végén.
Így jártam Tonke Dragt könyvével az ábrahámhegyi strandon. Miután elolvastam a Levél a királynak-ot, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a történet megnyugtató véget ért volna. Persze egy bizonyos elbeszélői szinten megtörtént a katartikus befejezés, mert az író szépen végigkísérte hősét a küldetéssel való megbízástól annak teljesítéséig, az izgalmas kalandok során a királynak szánt levél végül eljutott a címzetthez. A hiányérzetem abból fakadt, hogy számomra nem csak egy levél eljuttatása volt a történet tétje, s még csak nem is az, hogy a végén lovaggá ütik-e Tiurit, a főhőst. Sokkal inkább az érdekelt, hogy ez a kalandos külső út, amely együtt járt egy belső fejlődési folyamattal, vajon meghozza-e Tiuri számára a felnőtté válás örömét vagy keservét is, és ha igen, ez hogyan befolyásolja magánéletét és lovagi hétköznapjait. Megérte-e kiállnia az erő, ügyesség, bátorság, barátság, becsületesség, szolidaritás, hűség és segítőkészség próbáit, vagy csak annyi történt, hogy attól kezdve a felnőttek szürke és unalmas élete következett, amiről Dragt már egyáltalán nem akart semmit sem mondani.
Ezért kezdtem el olvasni a könyv folytatását, A nagy vadon titkait, amelynek ugyanaz a fiktív középkori lovagvilág adja a hátterét, mint az első kötetnek, de inkább csak megtartó háttérként, mint cselekményt befolyásoló tényezőként. A vadon világában ugyanis már lehet nem olyan könnyen jókra és rosszakra osztani a szereplőket, mint a lovagkort idéző várakban és városokban, ez a hely már kevesebb boldogságot és kevesebb szépséget tartogat. Sötét, komor, szorongásokkal és félelmekkel terhelt, váratlan és megmagyarázhatatlan eseményekkel, rejtélyekkel teli világ ez. A felnőttek rémisztő világa. Egy feltérképezhetetlen vadon, ahol el lehet tűnni a Vészhozó Dombok között, fogságba lehet esni a Fekete-folyónál, és furcsa lényekkel lehet találkozni a Halott Kő vagy a Halál Tava környékén. Aki ide keveredik, annak nincsenek többé egyértelmű, világosan átlátható és könnyen megérthető helyzetek. Kegyetlen és bonyolult lesz minden, a lovagi erények értéküket veszítik, vagy legalábbis viszonylagossá válnak, s az még inkább megnehezíti az eligazodást ebben a világban, hogy mintha mindenkinek igaza lenne, és közben meg senkinek sem. Mintha mindenkire lehetne haragudni, és senkire sem. Mindenki szerethető, és közben mégsem… Ez a valódi kihívás egy, a felnőttkor küszöbén álló fiatal számára: súlyos értékválságok és konfliktusok közepette egyedül eldönteni, mi mellé áll. Milyen értékrendre fűzi fel a további életét? Hogyan talál ki ebből a „vadonból”? Hogyan tudja majd megkülönböztetni az útvesztőket a jó iránytól? Egyáltalán: mi az a jó irány, és merre van? Tonke Dragt ráadásul jól megbonyolítja a dolgot, amikor hőse váratlanul szerelembe esik egy várkisasszonnyal, miközben tudjuk, hogy előző útja során már egy másik lány is rabul ejtette a szívét. Az utóbbitól kapott kesztyű ott lapul a cókmókjában, száján pedig egy másik lány csókja ég… Hogyan tudja feloldani ezt az ellentmondást egy 17 éves fiatalember? Ki lesz majd az igazi mátka és miért?
Mindazt megkaptam hát A vadon titkaitól, amit az első rész nyitva hagyott, sőt még annál is többet: férfibeszédet. A könyv elején még kóborolni vágyó ifjú ember ugyanis újabb kalandjai során elsajátítja az érett férfiak kommunikációs stratégiát, és egyre magabiztosabb, kiérleltebb mondatokban fejezi ki gondolatait és érzéseit. Wekerle Szabolcs, a könyvek fordítója, rendkívüli pontossággal közvetíti ezeket, a mondatok szépsége és tisztasága éppúgy hozzájárul Tiuri felnőtté válásához, mint a halálon – és önmagán – aratott diadala.