Ez most egy ilyen nyár: kopogtat a múlt az olvasószemüvegemen. Sorra kerülnek elém azok a könyvek, amelyek nem mostanában íródtak, de úgy alakult, hogy egyrészt napjainkban nyerik el méltó helyüket az olvasók és a kiadók körében, másrészt valamiféle titokzatos úton-módon hozzám is eljutnak. Az először 57 évvel ezelőtt megjelent, most hollandról magyarra is lefordított Levél a királynak című könyvet például az a kamasz fiú ajánlotta elolvasásra, akivel az ábrahámhegyi strandon elegyedtem beszélgetésbe, miután megkérdeztem tőle (már amikor felnézett a könyvből), hogy mit olvas olyan elmélyülten napok óta. Olyan lelkesen beszélt a történetről, hogy – miután befejezte a könyvet és elkezdte olvasni a folytatást – kölcsönkértem tőle.
Nem tudtam letenni. Utoljára a Harry Potter-könyvekkel voltam így. Pedig ebben a könyvben nincsenek varázslatok, vicces nevek és ámulatba ejtő dolgok, még a szó igazi értelmében vett akciók sem. Annak idején sokat töprengtem a varázslótanoncokról szóló könyvek világsikerén és – nem mellesleg – rám gyakorolt hatásán. Arra jutottam, hogy többek között a várakozást és feszültséget állandóan ébren tartó, fordulatos, sodró lendületű cselekmény, a fantázia, kaland és misztika összjátéka, a váratlanság, valamint a zseniális humor teszi remekművé Rowling sorozatát, amelyet a gyerekirodalom első akciókönyvének tartok azóta is.
Levél a királynak
Mindannak, ami elmondható a Harry Potter-könyvekről, szinte az ellenkezője igaz Tonke Dragt lovagregényére. Igen, valóban egy vérbeli, középkori lovagregény a Levél a királynak, de mielőtt azt gondolnánk, hogy nehéz páncélokban csörömpölő, avítt szerelmes dalokat éneklő és a hazáért mindenre kész lovagok kalandjairól szólna a könyv, elárulom, végtelenül korszerű és aktuális történetet olvashatunk. Legalábbis ami a „lovag” fogalmát illeti. Lovagnak lenni ugyanis nem erőt, ügyességet, bátorságot jelentett elsősorban, hanem birtoklását azoknak az egyetemes emberi értékeknek, amelyek leginkább a barátság, becsületesség, szolidaritás, igazság, hűség, szövetség, bátorság vagy segítőkészség fogalmaival írhatók le. Tonke Dragt – akit 2001-ben irodalmi munkásságáért szintén lovaggá ütöttek – úgy beszél ezekről az értékekről, hogy meg sem nevezi őket. Egy történeten, a főhős útján keresztül ismerhetjük meg azokat a tulajdonságokat, készségeket és képességet, amelyek nem csak a középkorban válhattak díszére egy ifjúnak, manapság is ezek kimunkálása jelentené a felnőtté válást.
Azért szerettem legfőképpen ezt a könyvet, mert hamar ráéreztem, hogy a látszat ellenére nem egy külső út állomásairól olvasok, hanem egy belső fejlődési folyamat részese vagyok. A kiszámítható, már-már sematikus kalandok szintjén a könyv nem is rejt sok újdonságot, ráadásul a lassú történetvezetés, a komótos elbeszélői hang miatt a Harry Potteren edződött generáció számára a könyv akár unalmas is lehet. Ha azonban fejlődési folyamatként éljünk át a 16 éves főhős útját, a gyorsaság hiteltelenné tenné az egész könyvet. Az út során Tiurinak meg kell tanulnia jónak lenni és maradni. Bízni önmagában, saját értékrendjében, gondolataiban, érzéseiben és erejében. Felismerni az álnokságot és a gonoszságot. Konkrét feladata tulajdonképpen annyi, hogy el kell juttatnia egy levelet a királyhoz, amitől az ország sorsa függ, bár erről Tiurinak fogalma sincs. Mégis teljesíti a rá bízott küldetést, és az út során – nem tudom másképp mondani – „igaz emberré” válik. Rég elveszítettem a humanizmusba vetett hitem jelentős részét, de azt most is gondolom, hogy létezésünk egyik értelme mégiscsak az lenne, képesek legyünk erre manapság, jelen körülményeink között is. Tiuri gondolkodás nélkül igent mond az erre való meghívásra. Mintha lenne egy belső, erős tudása arról, hogy nincs más járható út.
Mert nincs is. Életkortól függetlenül épp ettől lesz fölöttébb érdekes, aktuális, korszerű és nagyon szerethető egy középkori lovagregénynek álcázott fejlődéstörténet, hogy hőse nem egy „eszményített” lovaggá avanzsálódik a végére, hanem igaz emberré.