Boldizsár Ildikó ajánlója Linn Skåber: A szívem egy bezárt bódé című könyvéhez

Pontosan emlékszem arra a napra és arra a helyszínre, amikor az osztály legmenőbb lánya kezembe adott egy könyvet. Tizenkét éves voltam. A hosszúkás alakú, vékony könyv borítóján lila betűkkel vibrált a cím: Ami a szívedet nyomja.


Elakadt a lélegzetem. A szavak olyan erővel szólítottak meg, hogy szédülni kezdtem. Kinyitottam, és már az első sorok magukba szippantottak. Először fordult elő velem, hogy nem tudtam letenni egy könyvet, sőt aznap még legalább ötször végigolvastam. Megfordult a fejemben, hogy nem adom vissza a gazdájának, de ezt nem mertem megtenni. Napközi után sírva könyörögtem anyámnak – nálunk nem volt természetes a könyvvásárlás –, hogy vegye meg nekem. Kigazdálkodta, s attól kezdve magammal hurcoltam mindenhová. Az első olyan olvasmány volt, ami elejétől végéig rólam szólt, az én érzéseimet, szorongásaimat hangosította ki, saját belső bizonytalanságaimra világított rá, de ami a legfontosabb volt akkor: saját utam felvállalását erősítette meg.

Elementáris élmény volt annak megtapasztalása, hogy nincs velem semmi baj, és az, hogy én is hasonlóan gondolkodom a világról, mint a könyvben szereplő gyerekek, egyáltalán nem bűn!

A versek legitimizálták a létezésemet, az érzéseimet, a gondolataimat. Ez elképesztően sok erőt adott. Fantasztikus élmény volt az is, hogy így is lehet verset írni, rímek nélkül, szabálytalan alakzatokban. Később persze megtudtam, hogy egy rendkívül progresszív könyv első kiadásának voltam birtokosa. A versek zseniális fordítója, Tótfalusi István úgy emlékszik vissza a „kiskamasz tűnődések” kiadására, hogy sem ő, sem a kiadó nem volt biztos abban, hogy a csengő rímekre és andalító ritmusra épülő, nagyszerű és nagy hagyományú magyar gyermekköltészeten nevelkedett olvasók jól fogadják majd a dísztelen, prózainak tetsző, furcsa szövegeket. Az eredmény azonban a legmerészebb várakozást is felülmúlta. A „svéd gyerekvers” műfajjá vált és rengeteg követője lett szerte a világon.
Pontosan ugyanezt a gyerekkori élményt éltem át minap (és mintegy 25 évvel később), amikor megpillantottam a címet egy könyv kék borítóján: A szívem egy bezárt bódé. Nem svéd gyerekversek, hanem norvég kamaszmonológok sorakoznak a könyvben, amely először a valamikori kamasz-énemet szólította meg, s csak másodszorra azt az anyát, aki már átesett három gyermeke legviharosabb korszakán. Ismerős mondatok hullottak rám innen is, onnan is. Mintha megállt volna az idő… Még sosem gondoltam arra, hogy a kamaszkor helytől és időtől függetlenül ennyire egyforma lehet.

Linn Skåber, a könyv szerzője, kamaszokra kíváncsi, empatikus felnőttként interjúkat készített 15-18 éves fiatalokkal, és könyvet írt a beszélgetésekből. Fiktív monológokká, szabadversekké, naplórészletekké és novellákká formálta a hallottakat.

Szerzőtársa, Lisa Aisato különleges, minden részletében pontos, érzelemgazdag, illusztrációkat készített a szövegekhez, így született meg ez a hiánypótló könyv, amit minden szülőnek és fiatalokkal foglalkozó szakembernek a kezébe adnék.  Egyszerűbbé tehetné kamasz és felnőtt egymás felé vezető útjait.
És persze a kamaszok önmagukhoz vezető útjait is. Azt hiszem, hogy valami hasonlót élhetnek át a könyv olvasásakor, mint amit én azon a régi iskolaudvaron a svéd gyerekversekbe merülve. Bizonyára sokféle érzést, felismerést és gondolatot kavar majd fel bennük ez a harmincegy monológ, de ami a legfontosabb: ezek a szövegek megerősíthetik őket abban, hogy nincsenek egyedül, és valójában az égadta világon semmi baj nincs velük.