Van néhány „bakancslistás időutazás”, amire szívesen befizetnék. Az egyik ilyen 1856. december 24. lenne. Szenteste Budapesten. Azt a pillanatot szeretném átélni, amikor először gyulladnak ki a város utcáin a gázlámpák. Szeretném látni az emberek arcát – jó lenne, ha esne a hó, az tényleg „mesés” lenne. És persze szeretnék beszélgetni a lámpagyújtogatóval, aki esténként botjával sorra meggyújtja a lámpákat, nappal pedig odatámasztja a létráját a lámpaoszlopoknak, fellépdel rajta, és ráérősen megtisztogatja a búrákat.
Innen meg egyenesen egy másik időbe mennék, Mátyás király pompás kertjébe… Ja, és még azt is meglesném, amikor a törökök elől menekülve valaki arany- és ezüstpénzt rejt el az egyik bástya falzugában, amelyekre majd csak 2018-ban bukkannak rá…
Tittel Kinga Mesélő Zsebkönyvek-sorozatának nyitó darabja mozgatta meg a képzeletemet ennyire. A szerző olyan élvezetesen és képszerűen meséli el A Várnegyed titkait, hogy egymás után elevenedtek meg előttem régi korok emberi és tárgyi történetei. Első munkahelyem az Országos Széchényi Könyvtárban volt, és gyakran elkéstem amiatt, hogy az odavezető úton – amit a Bécsi kapu tértől mindig gyalog tettem meg – elolvastam minden márványtáblát, hosszan csodáltam a házak és kapuk apró részleteit. Igaz, már akkoriban is az épületek és tárgyak mögötti élettörténetek vonzottak inkább: elképzeltem azokat a grófokat, hercegeket, vitézeket és mesterembereket, nőket és férfiakat, akik az utcaköveket koptatták itt.
Tittel Kinga könyvéből azonban megtudtam, hogy a Várnegyed valósága sokkal, de sokkal érdekesebb, mint amit én bármikor is magam előtt láttam. Ráadásul egy csomó részlet elkerülte akkor a figyelmemet. De nem csak ezek új megvilágításba helyezéséért vagyok hálás a szerzőnek, hanem a lenyűgöző történetekért. A kedvencem az Úri utca 14. szám alatt található házé. A lakók minden év augusztus 20-án délután egy óra körül, két egymáshoz bilincselt csontvázat láttak megjelenni itt. A kísértetek lassan leereszkedtek az emeleti lépcsőről, majd átsuhantak a szoba mennyezetén. És ez így ment évről évre, generációról generációra… A rejtély csak 1943-ban oldódott meg, amikor a ház alatti barlangpincében rábukkantak egy kiszáradt török korabeli kútra, amelynek mélyén két csontváz feküdt kezükkel egymáshoz láncolva. A hátborzongató az, hogy a kút feletti kürtő pont oda vezetett, ahol a jelenéseket látták…
Ehhez hasonló történetekkel gazdagodtam az egy szuszra elolvasott könyv után, miközben megtudtam többek között, hogy mi az a kerékvető, miért fényesek Hadik András lovas szobrán a ló heréi, milyen az a Habsburg-sárga, mire valók a rontáselhárító zárókövek, és árnyalódott a déli harangszóról, valamint a szupertitkos barlangrendszerekről való tudásom is.
Szóval észre sem vettem, hogy tulajdonképpen egy útikönyvet olvasok. Izgalmas, érdekes, inspiráló volt a könyv minden sora. Azóta meg is kerestem azokat az apró részleteket, amelyekre „annak idején” nem fordítottam kellő figyelmet: a majomfejű oroszlánt a Szentháromság téren, a tobozt rágcsáló mókust a Halászbástyánál, a szárnyas angyalfejet a Tárnok utcában, a „nagyhal megeszi a kis halat kilincset” az Úri utcában és a Regiomontanus-domborművet a palota déli kertjében. A Mátyás-templom tetejét díszítő Zsolnay-mázas tetőcserepeket és a vízköpőket azonban nem számoltam meg, mert már tudom, hogy az előbbiből 149 500 van, az utóbbiból pedig pontosan kilencvenhat.
