Deborah Heiligman: A fiú, aki imádta a matekot
Kertész Edina: A lány, aki orvos akart lenni
Mészöly Ágnes: A fiú, akit elvarázsolt a zene
Kertész Edina: A lány, aki csillagász lett
Időnként megkérdezek hozzám közel álló embereket, hogy van-e példaképük? Általában meglepődnek a kérdésen, zavarba jönnek, egyenes, határozott választ azonban csak ritkán kapok. Velem egyidős barátaim némi gondolkodás után általában a tanáraikat, mestereiket nevezik meg példaképüknek, a fiatalok pedig focistákat, rockzenészeket, színészeket, bloggereket, a média által „felpumpált” szerencselovagokat és divatmagazinok photoshopolt szépségeit. Mondhatnánk, hogy ez így természetes, mindig is így volt, de ez nem lenne igaz. A példakép az etikai és erkölcsi nevelés történetében igen fontos szerepet töltött be, már Seneca is figyelmeztetett arra, hogy „legyen valaki, akit a lélek tisztel, akinek tekintélye legbenső szentélyét is még jobban megszentelheti”.
Óriási különbség van tehát egy eszménykép és egy példakép között, s míg a celebek pusztán ideig-óráig képesek betölteni az „eszménykép” szerepét, a példakép akár egész életünkön végigkísérhet bennünket. A példaképek mai hiánya azért is olyan szomorú tény, mert a példakép nem csupán abban kiváló, amiben mi is azok szeretnénk lenni (lásd foci, zene, színház vagy film), hanem teljes személyiségével áll példaként előttünk, amibe beletartozik többek között a morális példamutatás és az élet minden területén érvényesülő hitelesség is. Példaképpé nem egy nagy tett vagy felfedezés okán válik valaki, hanem a jelleme miatt, amit mi, példaképre áhítozók, épp a cselekedetein keresztül ismerhetünk meg.
Csakhogy napjainkban valóban nem olyan egyszerű példaképekre találni, holott égetően nagy szükség lenne rájuk. Ezért is örültem meg a Naphegy Kiadó sorozatának, amely 5-8 éves gyerekek számára mutat be olyan személyeket, akiket méltán tekinthetnénk példaképeknek. Az első könyv Erdős Pál matematikus életét dolgozta fel (A fiú, aki imádta a matekot), a második az első magyar orvosnőről, Hugonnai Vilmáról szólt (A lány, aki orvos akart lenni), a harmadik Bartók Béláról (A fiú, akit elvarázsolt a zene), a negyedik pedig az első magyar csillagásznőről, Balázs Júliáról (A lány, aki csillagász lett).
A könyvek színvonala változó ugyan, de a kitűzött cél mind a négy kötetben megvalósul: száraz életrajzi tények és adatok helyett érdekfeszítően bemutatni olyan embereket, akik hűségesek tudtak maradni vágyaikhoz, álmaikhoz, és az életükben felmerülő sok-sok nehézség ellenére is végigjárták saját útjukat. Nehéz írói feladat korrekt módon követni az életrajzi tényeket és adatokat, ugyanakkor felvillantani a híresség mögött rejtőző „emberi arcot” is, és mindehhez figyelembe venni az adott korosztály mesehallgatási, olvasási szokásait, tűrésküszöbét. Ez mind a négy könyv esetében kiválóan sikerült, bár olykor szükség lehet a szülői magyarázatokra, hiszen olyan korszakokba nyitnak kapukat, amelyek ellentmondásosságukkal, zűrzavarukkal, a gyerekek számára értelmezhetetlen tiltásaikkal, szabályaikkal igencsak próbára teszik a szövegértést. Sok kislány ma már teljesen elképzelhetetlennek tartja, hogy régen a nők nem tanulhattak, nem járhattak egyetemre, hanem apácazárdák szigorú elzártságában álmodoztak egy jobb élet lehetőségéről. Magyarázatra szorulnak a háborús jelenetek, a tejbegrízbe csirkecombot hajító orosz katona alakja, az 56-os forradalom képsorai vagy Bartók Béla kivándorlásának körülményei is.
Az illusztrációk azonban sokat segítenek a megértésben, és igazi csemegét jelentenek a szülőknek. A különböző történelmi korokat felidéző képi jelentések feloldására talán nincs is minden esetben szükség, sokkal nagyobb öröm a könyvek végén elhelyezett információk közös böngészése. Kedvenceim a csillagásznőket felvonultató tablók, lenyűgözött, hogy ilyen sok nő kutatta a csillagokat a történelem folyamán. Gyerekként egészen bizonyosan közülük választottam volna példaképet magamnak.