Lassan egy éve lesz annak, hogy találkoztam Christelle Dabos első könyvével, A tél jegyesével, s nekiálltam a fantasy mint műfaj tanulmányozásának. Ígértem az akkori recenzióimban, hogy mindenképpen végére járok A tükörjáró-sorozat négy kötetének, mert bár az első és második rész utáni lelkesedésem a harmadik kötet után alább hagyott, óvakodtam attól, hogy elhamarkodottan „leírjam” a sorozatot. Kíváncsian vártam hát az utolsó részt, s még a 700 oldalas terjedelem sem tántorított el attól, hogy nekiálljak az olvasásnak.


Szokatlanul lassan haladtam a könyvvel, végtelen sok türelemre és odafigyelésre volt szükségem ahhoz, hogy egyrészt felvegyem a történet fonalát – szerencsére ebben segítségemre volt a könyv elején található összefoglalás az eddigiekről és a főbb szereplőkről –, másrészt megértsem, mi történik valójában. Egy ideig azt hittem, velem van a baj, bizonyára képtelen vagyok ráhangolódni a szilánkok – s különösen Bábel – abszurd és bizarr világára, talán pont azért, mert éppen körülöttünk is abszurd és bizarr módon zajlik az élet… De egyre többször akadtam el, egyre többször kellett visszalapoznom, hogy az események gyors egymásutánjában, a szereplők pokoljárásában, egyre mélyebbre kerülésében eligazodjak. Nehezítették az olvasást az Istenre és arra a bizonyos „Másikra” vonatkozó (ál)filozófiai fejtegetések, eszmefuttatások és kérdések, valamint az élet és halál, a tükör és valóság határainak csúszkálása. Ezek miatt mindenképpen feljebb emelném az olvasói korhatárt: míg az első kötetet bátran ajánlottam 12-13 éveseknek, ez a kötet inkább nagyobbaknak szól. Bár az is igaz, hogy a sorozat első olvasói együtt nőttek a kötetekkel, így számukra talán nem fog gondot okozni a nehezebb részek befogadása sem.
Óriási fordítói teljesítmény Molnár Zsófia munkája, sokszor eszembe jutott olvasás közben, hogy milyen nehéz egy ilyen sokszínű, részletgazdag könyv magyar nyelvű megszólaltatása. A hibátlan mondatok, a gördülékeny leíró részek, az élvezetes párbeszédek az ő fordítói figyelmének és fegyelmének köszönhetően teszik élvezetessé az olvasást.     

Az első három kötetben Christelle Dabos elegendő rejtélyt, csavart, nyomozásra okot adó eseményt, furcsa, érthetetlen halálesetet és katasztrófát teremtett ahhoz, hogy a sorozatzáró kötetben nekilásson ezek kibogozásának. Az már kétséges számomra, hogy az eddig feltett kérdések és keletkezett problémák megoldása helyett miért volt szükség arra, hogy rátegyen még néhány lapáttal a bonyodalmakra, és még azt is összekuszálja, ami eddig esetleg egyértelműnek látszott. Író legyen a talpán, aki ennyi szálat kézben tud tartani, sőt nem engedi szétfutni őket, hanem képes összefonni minden történést, hogy a végén megnyugtató befejezés (ami nem egyenlő a happy enddel) szülessen. Az írói teljesítmény azzal mérhető, hogy mennyire hitelesen megy végbe ez a folyamat, s hogy a történet belső logikája szerint történik-e meg vagy az írói lelemények mentén alakulnak az események úgy, ahogy.
Érzésem szerint itt az utóbbiról van szó, a történet menthetetlenül arrafelé fut, amerre az írónő szeretné, s nem arra, amerre hőseink – az eddigiek alapján legalábbis – tartanának. Ez az ellentmondás bontja meg a történetet, s ez az oka annak a hiánynak is, amit sok A tükörjáró-rajongó olvasó emleget. Persze bőven kapunk kárpótlást: a történetmesélés gazdagsága ezúttal is lenyűgöző, a képzelet és a fantázia tobzódása egyre másra hozza létre a szokatlanabbnál szokatlanabb formákat, helyszíneket, szereplőket és szituációkat. Bármit próbálunk meg előre kitalálni vagy kikövetkeztetni a történetből, egészen biztosan nem úgy lesz – ebben remekel igazán Dabos, még ha ez olykor a történet rovására történik is.

Én végül úgy jártam ezzel a könyvvel, hogy egy részéről visszaverődtem ugyan, ám egy rétege mélyen megérintett. Van ugyanis ezekben a szilánkokra szakadó, földcsuszamlásos, eltűnő világokban valami nyugtalanítóan ismerős. Nehéz eldönteni, mi ez: a múltunk, a jelenünk vagy a jövőnk?

Akárhogy van is, ideje lenne megállítani, amit még lehet.