Kevés magyar illusztrátor van ma, akinek stílusjegyei annyira könnyen felismerhetők lennének, mint Agócs Íriszé. Az ország egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb alkotója hisz abban, hogy a rajzolásnak nem a görcsös tökéletességről, hanem a szabadságról és a játékosságról kell szólnia. Varró Dániellel közös új kötetük, az Igen, igen, ja nem az Ünnepi Könyvhét előtt jelent meg.
Sokszor beszélsz arról, hogy a rajzolás körül rengeteg szorongás alakult ki. Mikor szembesültél ezzel igazán?
A karantén alatt kezdtem online „krumplirajzolásokat” tartani, és akkor döbbentem rá, mennyi ember sérült a rajzoláshoz való viszonyában. Rengetegen írták, hogy gyerekként azt mondták nekik: „ilyen fa nincs”, „nem szabad kimenni a vonalból”, vagy egyszerűen azt, hogy „nem tudsz rajzolni”. Pedig szerintem attól a pillanattól kezdve, hogy valaki húz egy vonalat, már rajzol. Az, hogy kiből lesz hivatásos művész, egy másik kérdés. A rajzolás örömét viszont senkitől nem lenne szabad elvenni.
Miért pont a krumpli lett a „ceruzával való gyengéd lázadás”-missziód egyik jelképe?
Mert a krumpliból bármi lehet. Ha egy foltra vagy egy szabálytalan formára nézünk, nincs rajta az a nyomás, hogy jól kell sikerülnie. A Rajzolj egy krumplit-sorozatom és a Vonalból kimenni ér könyveim tulajdonképpen erről szólnak: hogy merjünk játszani, hibázni, és ne féljünk attól, hogy nem tökéletes, amit létrehozunk.
A könyveidben és workshopjaidon is azt hangsúlyozod, hogy a hibákból akár stílus is lehet. Ez személyes tapasztalat?
Abszolút. Gyerekként például képtelen voltam hosszú órákon át aprólékosan rajzolni, mindig gyorsan dolgoztam. Volt egy fontos tanárom, aki nem lelassítani akart, hanem azt mondta: csináljam még gyorsabban. Ez óriási felismerés volt. Addig azt hittem, hogy ez egy szégyellnivaló hiányosság, közben pedig kiderült, hogy éppen ebből lehet saját nyelv, saját stílus. Szerintem sok gyerek túl korán találkozik azzal, hogy mérik és javítják a rajzait az iskolában. Én tízéves korig biztosan nem mondanám egy gyerek munkájára, hogy „ez nem sikerült”.
Mit adhat a rajzolás egy olyan világban, ahol állandóan képernyőket nézünk és ingerek vesznek körül?
Szerintem egy nagyon ritka állapotot. Rajzolás közben az ember nem kívülről kap ingert, hanem benne van valamiben. Ez sokszor egészen flow-szerű élmény. Én tényleg magát a nyomhagyást szeretem benne: hogy van egy felület, ráteszek valamit, húzok egy vonalat, és létrejön valami. Hogy az később másnak tetszik-e, az már egy másik szint. De a létrehozás boldogsága szerintem születési jog.
A Varró Dániellel közös új könyvetek, az Igen, igen, Ja, nem! is nagyon játékos lett vizuálisan. Hogyan dolgoztatok együtt?
Nagyon szeretek Danival dolgozni, mert teljes bizalommal fordul felém. Ennél a könyvnél a szöveg ritmusa és a poénok lapozásra épültek, ezt a képeknek is követniük kellett. Sok mindent együtt találtunk ki a könyv tervezőjével, Seres Tamással is. Dani rám bízza a képi világot, én pedig közben sokat kérdezgetek tőle apróságokról, például arról, milyen alvós állata van a fiának. Ezek a kis személyes részletek segítettek igazán élővé tenni a figurákat.
Mennyire inspirálnak ilyenkor valós gyerekek vagy családi történetek?
Nagyon. A Nem, nem, hanem-ben még Dani egyik nagyobbik fia inspirálta a főszereplőt, most pedig a kisebbik, Béni került közelebb a figurához. Nem egy az egyben rajzolom le őket, inkább hangulatokat, gesztusokat, apró részleteket emelek át. Ettől lesz élő egy karakter: hogy van mögötte egy valódi gyerekmozdulat vagy egy kedvenc plüssállat.
Kapcsolódó cikkek:
