„A tél börtön. Minden évben lesittelnek minket. Hagyni kell. Győzni kell.” – mondja Gerlóczy Márton híres csemegepultosa. Igaza van. A tél legyőzésének pedig a legjobb módja, ha ki sem mozdulunk a lakásból, keresünk egy puha pokrócot, és átadjuk magunkat egy jó könyvnek. 

Nem terjedelmük, még csak nem is témájuk vagy műfajuk szerint válogattuk össze azokat a könyveket, amiket a közelmúlt terméséből a legalkalmasabbnak találtunk arra, hogy az ablakunkat kívülről ostromló telet kívül is tartsák. Van köztük például olyan is, ami egyenesen megidézi a telet a nappalinkban. Arra azonban mindegyik alkalmas, hogy néhány órára, napra, vagy hétre elvesszünk egyedülálló hangulatában. Ezek a könyvek pillanatok alatt behívnak a saját világukba, szélesre tárják nekünk a kaput, majd bíztatnak, hogy zárjuk magunkra belülről, a kulcsot pedig dobjuk el. Miért ne engednénk a kényszernek? Legyen a könyv világa a börtön! Belül úgyis tágasabb.


Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia

A hideg téli esték átvészelésére talán semmi nem alkalmasabb egy többkötetes regényfolyamnál. Ha pedig ez a regényfolyam inkább a jeges észak gleccsereit, mintsem a gyorsan iramló hegyi folyókat idézi, az talán még alkalmasabbá teszi a feladatra. A Menny és pokol-trilógia nagyregény a szó legszebb és legnemesebb értelmében, különös himnusz Izlandhoz, ehhez a fagyott vidékhez, ami egyszerre szülő és halálos ellenség, egyszerre költői szépségű mennyország és kíméletlen, soha el nem fogyó, meg nem hátráló pokol.


Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit – avagy 101 hulla Dramfjordban

Dramfjordban, ebben a skandináv krimikbe illő, de tökéletesen fiktív norvég városban minden megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Itt még maga a szerző sem visel golyóálló mellényt, és könnyen ő is oda juthat, mint az a 101 jobb sorsra érdemes személy, akit balszerencséje erre a jobb sorsra érdemes helyre vetett. A hosszú téli esték átvészelésére keresve sem találhatnánk alkalmasabb könyvet, mint Kőhalmi Zoltán senki máséval össze nem téveszthető stílusának pazar színekben pompázó tüzijátékát. 


Bartis Attila: Az eltűnt idő nyoma

A fényképezés és az írás kölcsönhatásából nem egy remekmű született már. Amikor egy író és egy fotós ugyanazt látja, de másképp láttatja, a befogadó oldalán, a mi oldalunkon egészen egyedi élményeknek ágyaznak meg – elég csak a John Steinbeck és Robert Capa közös utazását megörökítő Orosz naplóra, vagy Bächer Iván és Teknős Miklós együttműködésére gondolnunk. Bartis Attilában az író és a fotós egy testben van jelen, és ugyanazzal a fejjel gondolkodik. Naplórészletek, jegyzetek és jegyzettöredékek sorakoznak ebben a különleges kötetben, amit Bartis Attila különleges perspektívából, a fotós szemével írt.


Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó

Ulrich Alexander Boschwitz a németországi zsidóellenes intézkedések egyik első krónikása volt. A 30-as évek második felében gyakorlatilag egész Nyugat-Európát bejárta, hogy menedéket találjon a hazájában rá váró sors elől. Az angol kormány egy ideig Ausztráliában internálta, csak 1942-ben térhetett volna vissza Nagy-Britanniába, az odavezető úton azonban hajóját német torpedótalálat érte. Utolsó kéziratával a zsebében, 27 évesen halt meg. Az utazót még Angliában, 1939-ben, John Grane álnéven adta ki. A könyv a náci pogromok egyik első leirata, ami mégsem ítélkezik, hanem megpróbál értelmet találni egy felbolydult világban.


Elena Ferrante: Az elveszett gyerek története

Azoknak, akik olvasták a Nápolyi regények-ciklus előző darabjait, azt ajánljuk, hogy olvassák újra Elena és Lila sagáját. Azokat pedig, akik most veszik kezükbe az első kötetet, irigyeljük, hogy egyben olvashatják az egész sorozatot. Az elveszett gyerek történetével ugyanis lezárul egy korszak. Elena Ferrante pontot tesz a Nápolyi regények-sorozat végére. De hogy egyet vagy hármat, hogy a történet vége valódi lezárásként működik-e vagy azt a képzeletünkre bízza a szerző, csak a könyv elolvasása után derül ki.