Üdítő élmény olyan könyvet forgatni, amiből nemcsak a szakértelem, hanem a lelkesedés is süt. Mint Pikli Natália csodás új Shalespeare-kötetét.
„Elmélyült szaktudás és egyéni hangú mesélőkedv” – így indítja hátoldali ajánlóját Nádasdy Ádám, és nem dédelgetek olyan hiú ábrándokat, hogy ezt, a Pikli Natália könyvéről adott pontos összefoglalást akár csak meg tudnám közelíteni. Talán nem is kell ennél többet mondani, ha az ember arról akar mesélni, hogy milyen is ez a könyv: nagyon okos és olvasmányos.
Meglepő lehet, de azt gondolom, hogy a második a fontosabb: szakismereteket összegereblyézni, ha nem is bárki, de azért jelentősen több ember tud, mint ahányan képesek a szakterületükről élőn, izgalmasan, lebilincselően mesélni.
Emiatt van az, hogy még a szórakoztató tudományos – közkeletű nevein edutainment, popscience, ha már a leghíresebb angolról van szó, álljon itt ez a két kedves angol szómix – irodalomban is egészen sok pusztítóan unalmas kötetet foghat ki az ember. Ráadásul ez a könyv még csak nem is pop: büszkén és bocsánatkérés nélkül, nagyon is egyértelműen tudományos munka, amit könnyedén el tudok képzelni bölcsészkari kötelező irodalomként. Nem csoda: a szerző egyetemi docens.
Nem Shakespeare-életrajzzal van dolgunk, és nem is irodalomtörténeti kötettel – mégis mindkettő feldereng a sorok között, a szerző tudása erről a korról érezhetően túl nagy ahhoz, hogy ne csorduljon túl itt-ott, és ez nagyon jót is tesz a könyvnek, igazi élő élménnyé teszi azt.
A vagány angol portréja és életútja mellett felrajzolódik a kor és a közeg is, amelyben élt és dolgozott, mégpedig nagyon plasztikusan. Szinte érezni az 1500-1600-as évek londoni utcáinak szagát, hallani a zsivaját, a vaskos brit káromkodásokat, életre kel a kor tömegszínházi kultúrája, ami nyomokban sem emlékeztet arra az elegáns, tortavillás, imádnivalóan sznob világra, ami a mai színházi közeget jellemzi.
A fillérekbe kerülő előadások közben evett-ivott és egymással flörtölgetett az egyszerű emberekből álló közönség, amelynek a figyelméért minden percben meg kellett harcolni. Ezért írt az öreg William annyi vért, ármányt és szerelmet a műveibe.
Ha pedig sikerrel járt a darab a figyelem megszerzésében, akkor is be-bekiabált egy-egy lelkesült néző, sőt, az is előfordult, hogy fizikailag is beavatkoztak a színpadon történtekbe.
A könyv java részében mégis arról van szó, hogy tulajdonképpen mi is történt ezeken a színpadokon. A szerző akkurátusan halad végiga drámai munkásságon – azaz a szonettekre nem tér ki, élek a gyanúval, hogy az egy külön kötet lenne. Célja azt a kérdést megválaszolni, hogy mivel érdemelte ki Shakespeare a világirodalomban elfoglalt előkelő helyét, amire családi háttere finoman szólva sem predesztinálta.
Pikli Natália eközben arra is sort kerít, hogy leromboljon – mégpedig diadalmas éllel – néhányat a legbutuskább Shakespeare-konteók közül, például, hogy miért alaptalanok azok az újra és újra felbukkanó elméletek, amelyek azt próbálják bizonyítani, Shakespeare műveit valaki más írta.
De a túloldal is kap némi rendszabályozást: szó esik arról, hogyan ártott a túlzott kultusz a shakespeare-i munkásságnak.
Szóval igazi irodalmi lakoma ez, ragyogóan okos, mégis könnyed és szellemes, büszke, boldog geekelés. Ott a helye minden magyar szakos, angol szakos és színház szakos bölcsész könyvespolcán – és mindazokén, akik szeretik megpróbálni megérteni, ami a zsenialitásból megérthető.
Kapcsolódó cikkek:
