Boltokba került a Libri Talent-felfedezett Reggő Dániel Viking vér – Vazul fiai című bemutatkozó regénye, amely le sem tagadhatná Bán Mór Hunyadijának hatását, igaz, nem is akarja (tekintve, hogy maga Bán Mór is megszólal a kötetben), szerencsére mégsem válik egyszerű kópiává. Nem is díszletszagú, középkori vidámpark, hanem halhatatlan, embert formáló motívumok – a hatalom, a hírnév, vagy a puszta túlélés – összefüggő rendszere. És ugyan címke szerint történelmi regény, külcsín és belbecs egyaránt ezt ígéri, nagyon is a máról beszél, arról, hogyan működik az ember, amikor a rend csak látszat, a tekintély pedig póz. Úgy fest, hiába rakódtak rá évszázadok, a hatalom ma is az, ami ezer éve volt.
Reggő okos szerkezeti döntést hoz: több nézőpontot enged egymás mellé, de nem versenyezteti őket. A politikai hatalom, a zsoldosvilág és a periférián zajló személyes történetek egymás felől nyernek értelmet, mintha három fényforrást irányítanánk egyetlen tárgyra, hogy annak minden oldalát bevilágítsa. Számos történelmi regénnyel ellentétben nem magyaráz túl, nem deklarál, hanem hagyja, hogy a jelentések egymásba fonódjanak. Ebből a montázsból rajzolódik ki az a feszültség, amely tulajdonképpen nem is csúcspontokban mutatja meg magát: ez a könyv attól erős, hogy a döntések súlya az apró jelenetekben is visszhangzik.
Reggő prózája – bár akadnak itt kalandok bőven – mégsem kalandozik, inkább fegyelmezett és ritmusérzékeny. Mondatain nincs cifraság, mégis érzékletesek: sár, füst, verejték, harangszó; nincs öncélú tartalom, a díszítések szépen idézik meg egy sok-sok évszázada letűnt kor mélységeit.
A szöveg néhol kifejezetten szép, én mégis inkább pontosnak nevezném. A brutalitás is ennek rendelődik alá: nincs hatásvadászat, csak az, amit az emberi test és lélek még elbír. Épp ez segíti elő, hogy a kegyetlenség ne egyfajta történelmi dekoráció legyen, inkább egyfajta állítás arról, mit tesz és tehet a hatalom az alárendeltekkel, és mit tesz az alárendelt önmagával, hogy túléljen.
Kifejezetten erősek Reggő vissza-visszatérő motívumai a hitről, becsületről vagy a lojalitásról, melyek nem kiáltványok lesznek, inkább tapasztalati bizonyítékok arra nézve, hogy egy közösség identitása – a közvélekedéssel ellentétben – nem ideológiákból, hanem kényszerpályákból épül. A regény egyik legizgalmasabb tulajdonsága, hogy a történelemhez nem zarándoklatként, hanem terepgyakorlatként közelít: azt kéri az olvasótól, hogy a díszletek helyett az emberi viselkedésre, motivációkra figyeljen, és ez kétségkívül egyfajta kortalanságot ad neki, kijelentve egy barbár korról: nem biztos, hogy barbárabb, mint jelenkorunk.
A szereplők jó része történelmi személy, de miután a forrásunk kevés, jellemük alakítása az írói fantáziára van bízva. Reggő itt okos döntést hoz, mert alig-alig heroizál; vezetők, katonák, szolgák, mindannyian ugyanannak a gépezetnek különböző szinteken elhelyezkedő fogaskerekei, helyzetük pedig meghatározza döntéseik természetét is.
A regény e tekintetben bátran vállalja a morális szürkezónákat. Nincsenek ugyanis színtiszta jó és rossz karakterek, ami üdítő, mert gyakori elsőkönyves hiba a főhősök sematizálása, amit Reggő ügyesen kikerül.
Bán Mór említése nem véletlen, ahogy könnyen előjöhet a Bíró Szabolcs-párhuzam is; akik őket kedvelik, itt sem nyúlnak mellé. A történelem Reggőnél sem száraz tényeket és adatokat takar, hanem sorsokat. A Viking vér – Vazul fiai annak a hiedelemnek a működését mutatja be, hogy a hatalom valójában egy nagyszabású performansz, ami pusztán attól válik valósággá, hogy hiszünk neki.
Ez nem ítélet, ez tapasztalat. Ezer év magyar történelme bizonyítja, és ezért marad sokáig a gondolatainkban: mert ez nem csupán egy újabb történelmi regény, hanem egy kérdés, amelynek boncolgatása évszázadok óta aktuális, és amelyre nincs egyértelmű válasz vagy megfejtés.
Kapcsolódó cikkek:
