A kortárs sikerkönyvek egy része rendelkezik egy különös, elsőre talán megfoghatatlannak tűnő tulajdonsággal: mintha pontosan tudnák, melyik az a fájó pont, amire rá kell tapintaniuk, és addig nyomni, amíg az olvasó úgy nem érzi, hogy a történet valójában róla szól. Nelio Biedermann Lázár című regénye pontosan ilyen. Nem harsány, nem tolakodó, nem is feltétlenül az a fajta könyv, amely meg van győződve saját fontosságáról. Helyette lassan, észrevétlenül rendezi át az olvasói figyelmet, és mire észbe kapunk, már benne is vagyunk egy olyan világban, amelynek tétje jóval túlmutat a cselekményen, és amely túl ismerős ahhoz, hogy ne foglalkozzunk vele.
A történet kiindulópontja ismerős: egy férfi szembenéz a múltjával, újraértelmezi az életét, és valamiképp számot vet azzal, ami megtörtént, és azzal, ami megtörténhetett volna. Csakhogy Biedermann nem elégszik meg ennyivel. A Lázár identitásregény-jellegén túl rendkívül finom egzisztenciális boncasztal, amelyben a személyes történelem és a kollektív tapasztalat folyamatosan egymásba csúszik.
A feltámadás ígéretét hordozó cím nyilvánvaló bibliai utalása sem csak díszítőelem, hanem a regény alapkérdésének sűrített változata: létezik-e egyáltalán újrakezdés, és ha igen, milyen áron?
Az ennek felderítéséhez használt prózanyelv is megér néhány szót. Nincsenek túlírt mondatok, sem felesleges kitérők, és bár a cselekmény néhol eklektikusnak hat, a narratív hangsúlyok is gyakran újrarendeződnek, végig érezni a nagy tervet a struktúra mögött. Vélhetően épp ez az eklektikusság, az egyes szereplők hangsúlyosságának váltakozása eredményezi azt is, hogy nincsenek klasszikus értelemben vett karakterek. A szereplők inkább állapotok hordozói: a bizonytalanságé, a vágyé, a bűntudaté. Ez kölcsönöz némi absztrakt vonást a regénynek. Az eklektikusság a Lázár időkezelésére is vonatkozik. Biedermann nem lineárisan halad, de nem is űz posztmodern játékot az olvasóval.
Bizonyos tekintetben a történet végkimenetelének kérdését is nyitva hagyja, hisz egyáltalán nem kínál feloldozást. Megtehetné, hogy az ábrázolt eseményekkel alátámasztva valamiféle didaktikus kinyilatkoztatásba folytja a végszót, de a Lázár ennél elegánsabb és visszafogottabb.
Nem mondja meg, hogyan kell élni, és nem is próbál meg erkölcsi tanulságot kicsikarni a saját történetéből, ugyanakkor az általa felvetett kérdéseket egyenesen az olvasó arcába tolja, hogy az maga ítélkezzen.
Van egy olyan sejtésem, hogy ez lehet az a pont, ami nem csupán a nemzetközi, de a magyar piaci siker egyik oka is, hiszen a Lázár megjelenése óta ott tanyázik a nagyobb hazai sikerlistákon. Egy olyan kulturális közegbe érkezett, ahol az identitás, a múltfeldolgozás és az újrakezdés kérdései különösen fontosak, mind személyes, mind társadalmi szinten. A magyar parlamenti választások időszakának környékén nem csoda, hogy egy ilyen könyv szükségszerűen rezonál az olvasókkal. Ez nem reflexió a valóságunkra vagy a magyar közéleti kérdésekre, egyszerűen csak olyan univerzális kérdések, amelyek jelenleg égetően fontosak számunkra.
Ez pedig azért különösen dicsérendő, mert a Lázár úgy hat, hogy nem akar mindenáron hatni. És bár természetesen a könyv promóciója kapcsán született összehasonlítások
– Biedermann néhány lap szerint Thomas Mann és Márquez örököse – természetesen éppolyan indokolatlanul túlzók, mint a hasonló promóciók általában, az elvitathatatlan tény, hogy csúcsteljesítmény egy egészen kiforrott hangú huszonhárom éves sráctól, aki előtt még nagy jövő állhat, ha továbbra is mer ilyen eredeti és bátor lenni.
A borítón látható fotó Ruben Hollinger munkája.
Kapcsolódó cikkek:
