Milyen elvárásokkal kell szembenéznie egy regénynek, amelynek felütése a Love Island trash-valóságshow-éra emlékeztet, a borítón az ajánlások mégis az Állatfarmhoz, a 20. század egyik legnagyobb hatású regényéhez hasonlítják? Meg tud felelni az elvárásoknak? Természetesen nem, de amennyiben az olvasó elvonatkoztat ezektől, és helyén kezeli a könyvet, Aisling Rawle regényében egész biztos releváns mondanivalóra bukkan jelenvalónk sivárságáról és végzetes kiüresedéséről.
A komplexum első pillantásra úgy hat, mintha a közelmúlt popkultúrájának legszínesebb hulladékaiból építkezne: valóságshow-logika, bezártság, rivalizálás, valamint a mindent felemésztő és felülíró ígéret, hogy a játék végén valaki majd nyer. A könyv trükkje azonban nem az, hogy mindezt új csomagolásbán tárja elénk, hanem az, hogy az ábrázolt helyzetet komolyan is veszi. Nem parodizálja a formát, inkább úgy kezeli, mint egyfajta kulturális tünetet, amelyről már régóta sejtjük, hogy nem a tévéről szól, hanem rólunk.
A történet alaphelyzete egyszerre banális és nyugtalanító: Lily, a húszas évei elején járó narrátor egy, a sivatag közepén álló, luxuskivitelűnek álcázott, mégis rideg komplexumban tér magához kilenc másik nő társaságában.
A szabályok homályosak, a keretek viszont nagyon is pontosak: a láthatatlan – olykor a Truman Show-t idéző – akarat egyszerre működteti a mindennapokat és alakítja a személyiségeket. A szereplők nemcsak azt tanulják meg, hogyan kell együtt élni, hanem azt is, hogyan kell együtt élni úgy, hogy közben minden pillanatuk értékesíthető, vágható, dramaturgiává alakítható.
Rawle számos disztópiával ellentétben nem kreál hőst a főszereplőjéből. Lily nem különösebben karizmatikus, nem különösebben okos, nem kimondottan szerethető. Inkább passzív, sodródó, sokszor felszínes, vélhetően szó nélkül sétálnánk el mellette az utcán. Mindez azonban lényegében a narrátorunk pontos funkciója is egyben. A regény egyik rejtett állítása ugyanis az, hogy a mai médiatérben a személyiség nem érték, hanem termék: formálható, csiszolható, eladható. Lily nem azért lesz érdekes a láthatatlan akarat számára, mert különleges, hanem épp azért, mert nem az. Teljesen átlagos. Mert a rendszer számára éppen az a legértékesebb, akiből a legkönnyebben lehet „valakit” gyártani. Ez pedig csontig hatoló felismerés jelenkorunk politikai közbeszédének állapotát és a propaganda fogásait illetően.
A komplexum világa fokozatosan nyílik meg: érkeznek a férfi versenyzők, a játék pedig egyre kevésbé a túlélésről és egyre inkább a kapcsolatok performanszáról kezd szólni. A szexuális aktus itt nem romantikus esemény, hanem stratégiai lépés, és Rawle elég kegyetlen ahhoz, hogy ezt ne finomítsa.
A feladatok, a jutalmak, a büntetések mind ugyanarra a logikára futnak ki: az emberi vágyak adminisztrálhatók, a hiány felhasználható, a félelmet pedig menedzselni lehet. A legnyugtalanítóbb mégsem a külső manipuláció, hanem az, ahogyan a szereplők fokozatosan belakják, magukévá teszik ezt a rendszert – hisz ott ez jelenti az egész világukat –, és egy ponton túl már nem is kérdés, hogy ki irányít: ők maguk kezdik el a szabályok szerint látni saját életüket. E tekintetben Rawle regényét nem is feltétlenül az Állatfarmmal, sokkal inkább Philip Zimbardo hírhedt stanfordi börtönkísérletével rokonítanám.
És e ponton el is kell gondolkodnom, hogy vajon Rawle kötete említhető-e egy lapon az ismert disztópiákkal. Nincs ugyanis benne futurisztikus világépítés, csak egy meglehetősen túlvilágított jelen.
És ez a csavar elég. Rawle nem azt sugallja, hogy a világ ilyen lesz, hanem azt, hogy már most is ilyen, és hogy a valóságshow nem külön világ, hanem a valóság egyik modellje. Mi pedig szeretjük azt hinni, hogy nem vagyunk a szereplői.
Kapcsolódó cikkek:
