Egy ütött-kopott Nissan, egy magyar nagymama, egy tizennégy éves lány és egy kérdés, amely mindent felülír: hogyan találd meg a gyökereid és önmagad, ha közben épp elveszítetted azt az embert, aki eddig az egész világodat jelentette? Elena Fischer debütregénye egyszerre fájdalmas és reményteli felnövéstörténet – olyan könyv, amit olvasás közben szinte végig a szívünkben érzünk.
Van egy pont a kamaszkorban, amikor az ember már túl sokat tapasztalt a világról ahhoz, hogy gyerek maradhasson, de még túl keveset ahhoz, hogy biztonságban felnőtté válhasson. Elena Fischer Paradise Garden című regénye pontosan ebből a törékeny, kérdésekkel teli, köztes térből beszél – úgy, hogy az egyszerre nyers, vicces, dacos és szívszorítóan őszinte.
A tizennégy éves Billie – az Erzsébetet inkább maga mögött hagyta a család Németország felé menet– egy német lakótelepen él az anyjával, Marikával. Pénzük alig akad, a hónap végén gyakran csak ketchupos tészta jut vacsorára, mégis van valami szinte mesebeli melegség az életükben.
Ketten együtt egy zárt, furcsa kis univerzumot alkotnak egészen addig, amíg meg nem érkezik Billie magyar származású nagymamája, és vele együtt az a múlt fájdalmaival és családi sebeivel terhelt csomag, amit az anyja ez idáig próbált végleg eltemetni magában.
Ám nem sokkal később Billie addigi világa egyetlen pillanat alatt végérvényesen megszűnik létezni: „Az életem két részre tört. Az egyik rész az előtte, a másik pedig az utána. Előtte anyám volt a válasz, utána maga volt a kérdés.” Anyja halálától kezdve a Paradise Garden egyszerre válik gyászregénnyé, identitáskereséssé és furcsa, keserédes road movie-vá. Billie ott marad a számára teljesen idegen nagymamával, megjár egy gyermekotthont, végül bepattan az ütött-kopott Nissanba, és elindul az Északi-tenger felé, hogy megkeresse az apját, akiről egész életében mit sem tudott. Fischer pedig a lány naplóbejegyzésszerű megszólalásain keresztül olyan közel engedi az olvasót ehhez az úthoz, hogy egy idő után tényleg az az érzésünk támad: ott ülünk a kamaszlány mellett az anyósülésen, szurkolunk neki, amikor rossz döntéseket hoz, és vele együtt kapaszkodunk minden apró emberi kedvességbe, ami útközben éri.
Kevés könyv tud ennyire pontosan beszélni a gyászról anélkül, hogy pátoszossá válna. Fischer mondatai letisztultak, ugyanakkor képes megteremteni azt az érzelmi közelséget, amitől úgy érezzük: a szereplők pár oldal után régi ismerősökké válnak.
Különösen érzékenyen ír a generációkon át öröklődő fájdalmakról, a cigány identitás láthatatlan terheiről, veszteségről, gyászról, bizonytalanságról és gyógyulásról – mindezt hatásvadászat nélkül.
A Paradise Garden mindezek ellenére rendkívül reményteli és életigenlő könyv marad, ami nem akarja szebbnek mutatni a világot, mint amilyen, mégis hisz benne, hogy a legnagyobb törések után is tovább lehet menni. Ebben hatalmas szerepe van Billie karakterének: dacos, bátor, néha naiv, máskor meglepően talpraesett kamaszlány, akinek a szemén keresztül mi magunk is képesek vagyunk egy kicsit szebb fényben látni a világot.
Nem véletlen, hogy a német írónő első regénye felkerült a Német Könyvdíjra jelölt művek hosszúlistájára, és egész Európában komoly visszhangot kapott. A Paradise Garden egyszerre gyászregény, coming-of-age-történet és identitáskeresés – de leginkább arról szól, hogy milyen nehéz megtalálni azt a helyet, ahol végre önmagunkként lehetünk otthon.
A borítón látható fotó Andrea Schombara munkája.
Kapcsolódó cikkek:
