Olvasás közben arra gondoltam, milyen csodálatos, amikor egy regény ennyire magabiztosan mer régimódi lenni. Nincs szerkezeti trükközés, nincs minden fejezet végére gondosan odakészített sokkoló fordulat: van helyette két család, több évtized, a történelem sodra, egy ohiói kisváros és néhány olyan döntés, amelyről meghozataluk pillanatában senki sem sejti, hány ember életére lesznek hatással. Patrick Ryan Vadgesztenye című kötetének legfontosabb állítása is ez tulajdonképpen: nem feltétlenül a helyes döntéseink határozzák meg életünket, hanem az, mit kezdünk a hibáinkkal.
Történetünk 1945 májusában, az európai háború befejezésének felszabadult napjaiban kapcsolja össze Cal Jenkins és Margaret Salt életét. Mindketten házasok, mindketten más valakihez tartoznak, egyetlen pillanat mégis olyan következményeket indít el, amelyek évtizedeken keresztül alakítják a Jenkins és a Salt család sorsát. Ryan azonban bölcsen kikerüli a felesleges és elcsépelt melodrámát, őt ugyanis az érdekli, mi történik az emberekkel e végzetes pillanatot követően: elsősorban, hogy miként próbálnak együtt élni visszavonhatatlan döntéseikkel.
Ebben az értelemben Bonhomie, a fiktív ohiói kisváros is tökéletes választás. A hely neve jóindulatot, kedélyességet jelent, miközben Ryan lassan megmutatja, mi rejtőzik a rendezett amerikai házak homlokzata mögött. Ez nem Norman Rockwell Amerikája, még ha első pillantásra annak is látszik.
A második világháború, majd Vietnam nem történelmi díszletként kerül bele a regénybe, hanem a családi lét alakítójaként. Meghatározza, mit jelent férfinak lenni, mit jelent belesodródni vagy épp kimaradni egy háborúból, és hogyan öröklik meg a gyerekek szüleik elhallgatott veszteségeit.
Ebben egyébként Ryan John Irving, Richard Russo vagy John Williams legjobb pillanatait idézi.
A szerző korábban elsősorban novellistaként volt ismert, és ez tetten is érhető a regényen. Különösen ért ahhoz, hogy néhány apró részlettel egész életeket villantson fel, ahogy Richard Ford, vagy Raymond Carver tette legjobb pillanataiban. A Vadgesztenye ezért egyszerre hat nagy lélegzetű családregénynek és egymásba kapcsolódó, tökéletesen megfigyelt emberi miniatűrök sorozatának. Nem meglepő, hisz nyolc évig dolgozott rajta, és saját bevallása szerint a legnehezebb feladata az volt, hogy ennyi időn keresztül is megőrizze hitét a történetben.
Mindez persze önmagában nem tenne nagyszerűvé egy regényt. A Vadgesztenye igazi ereje abban rejlik, hogy szereplőit soha nem ítéli el olyan könnyen, ahogyan maga az olvasó képes lenne rá.
Ryan világában jó emberek hoznak rossz döntéseket, szerető szülők sebzik meg gyermekeiket, hazugságok születnek szeretetből, és olykor évtizedek szükségeltetnek ahhoz, hogy valaki megértse, mit is tett a másikkal, és tettei milyen visszhangot vernek.
A Vadgesztenye nem akarja újra feltalálni a családregényt, ám ennél valami sokkal nehezebbet visz véghez: emlékeztet e műfaj csodás hagyományaira, melyeket éppúgy szeretünk ma, mint John Steinbeck korában. Mert miközben országok háborúznak, korszakok érnek véget és új nemzedékek nőnek fel, az embert érintő alapvető kérdések meglepően keveset változnak. Kit szeretünk, kit bántunk meg, mit hallgatunk el, és végül mit kezdünk azzal, amit már nem tudunk meg nem történtté tenni. Patrick Ryan regénye éppen ezekből az apró, visszavonhatatlan döntésekből építi fel saját Amerikáját, történetéért pedig nem hiába rajong a Pulitzer-díjas Richard Russo, Ann Naplitano, Ann Patchett, vagy épp Tom Hanks sem.
Kapcsolódó cikkek:
