A Killing Joke I Am The Virus című dala vezeti fel Szegő János baráti csipkelődéssel teli beszélgetését Garaczi Lászlóval a Margó színpadán. Az este folyamán közreműködik Porogi Ádám, akinek kellemesen markáns hangján megelevenednek a Weszteg részletei. Lehet-e egy könyv egyszerre tűpontos látlelet a pandémiáról és egy melankolikusan pulzáló szerelmi regény? Mit hallgat az író alkotás közben? Mit gondol a szerző a Ligetről? Na, és tényleg nagy a jövője a disztópiának? Többek között ezeket a kérdéseket járja körbe Garaczi és Szegő intellektuális pingpongja.
„Ha jól tudom a Slayersre sokat pogóztál a kisszobában.” – dobja fel a labdát Szegő János, és mennyire jól teszi, hiszen Garaczi mesélni kezd zenés munkamoráljáról. Az első időszakban rockot hallgatott, amit a finomabb techno követett, ám mostanra ahogy ő fogalmaz – elmetálosodott – szóval javarészt a Radio Violence trash metáljára alkot. A finomszövésű, motivikus műveihez általában álmában, éjszaka vagy meditatív állapotban érkezik az ihlet, ezért állandóan jegyzetel, az íráshoz azonban már a zene adja a kellő löketet.
A Weszteg a közelmúltunk pandémiás időszakának lenyomata, a 2020-as tavaszi karantén mindössze három napja alatt játszódik. Garaczi úgy véli még lehetőségünk sem volt feldolgozni a történteket, hiszen máris újabb rétegek rakódtak a világméretű traumára, bár bevallja, tele volt kételyekkel, amikor a média azt sulykolta, hogy az életünk már sohasem lesz olyan, mint régen. 2015-16-ban lezajlott a migrációs krízis, 2020-ban beütött a pandémia, majd 2022-ben jött a gazdasági válság és Ukrajna lerohanása, hogy a klímaváltozást már ne is említsük.
Mesélt arról, hogy gyerekként állandóan a vietnámi háborúról volt szó, aztán az elmúlt hatvan évben krízisek jöttek hullámokban, a válságok pedig egymásba csúsztak, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket.
Mikor Garaczi és Szegő azon élcelődik, hogy az író legendásan lassan dolgozik, szóba kerül, hogy a szerző 2020 márciusában már évek óta dolgozott egy könyvön, ám az események hatására félrerakta, és elkezdett anyagot gyűjteni a pandémiával kapcsolatban. Érkezett két színházi felkérése, amikre megírt egy-egy darabot, illetve publikált járványtematikájú prózaverseket is, azonban ahogy ő fogalmaz, ezek csupán műhelyforgácsok voltak.
Ezt követően Porogi Ádám felolvas. Finom, érces hanggal, profin. Hol keserédesen vicces, ugyanakkor teljesen életszagú részletek következnek. A közönség nevet, sőt a szerző is. Mint mondja, még őt is meglepte, hogy nevetett, mert a sok javítás miatt számára eltompul az egyes részek humora. Sőt még meg is dicsérte a felolvasást, mondván Porogi nem próbált direkt vicces lenni, így természetes módon domborodott ki a szöveg humora.
Szegő pedig gyorsan hozzáteszi, a szöveget dermesztő gyors váltások jellemzik, hol komolyabb, hol viccesebb részek váltják egymást, és ezeket a zárt életvilágokat egy radikálisan nyitott formában, a szólamok váltakozásában lehetett megírni.
A regény három hangon szólal meg, Garaczi a két főszereplőt, Brúnót és Hajnit, Rómeóhoz és Júliához hasonlítja, azzal a különbséggel, hogy ők sosem találkoztak.
Éppen ezért az író érdekesnek találja az elbeszélésmódban rejlő drámai feszültséget, hiszen a karakterek ugyanazt a helyzetet különböző interpretációkban mesélik el. Hol egymásra gondolnak, hol a közös múltról nosztalgiáznak, hol pedig kapcsolatba lépnek, igaz kizárólag digitálisan.
A könyv harmadik hangja Sybille, egy német politológus, aki a vírussal, mint apokaliptikus tapasztalattal foglalkozik. Ő a pandémia történetfilozófiai kitágítása, aki egy középkori járványtól indulva a jelen felé közeledik. Szegő szerint Sybille apokaliptikus hangneme, már-már parodisztikusan eltúlzott, amit az író is elismer. Szerinte eltúlzott a disztópiák népszerűsége, ugyanakkor úgy véli: „Tényleg baj van, és lehet, hogy pánikra van szükség ahhoz, hogy túl tudjunk lendülni ezeken a helyzeteken.„
Majd a visszatérő motívumokra terelődik a hangsúly, a Garaczi-művekben gyakran jelenik meg a Városliget, nem véletlenül, ugyanis mint mondja, gyakorlatilag itt él.
A területet ért átalakításokat illetően úgy véli, összetettebb a véleménye, mint amit divat mondani. Felidézte, hogy az öt évvel ezelőtti állapothoz képest mennyivel rendezettebb és tisztább lett. A Néprajzi Múzeum külsejét érdekesnek látja, a belső teret és a büfét – bár olcsó – nyomasztónak. A Magyar Zene Házát is szépnek találja, bár hozzátette bűnben fogant, ám az épület erről nem tehet.
„Ezek a nagy beruházások javarészt pénzkiszervezésről és klientúraépítésről szólnak.” – zárta le végül gondolatmenetét.
Egy másik helyszín Sopron, amihez egy VOLT fesztivál után megejtett fogorvoson kívül nem köti igazán semmi, ezért egy beépített embere elbeszélésein keresztül ismeri a várost különböző szegleteit.
Majd egy újabb részlet érkezik, aminek a végén lévő hangyametaforán elidőzve magunk is végig merengünk, hogy mi az egyén és a társadalom kapcsolata, hogy értékelődik át bárki életének a jelentősége a nagy egészet tekintve? Ennek kapcsán Garaczi elmesélte, hogy sok finomhangolást végez az írásokon, gyakran a felesége segítségével. A motívumhálóban tökéletességre törekszik, a Weszteg esetében egy élő organizmust szeretett volna alkotni, ahol minden mindennel összefügg, ugyanakkor mentes a felesleges mondatoktól.
És mire számíthatnak a Garaczi-könyvek kedvelői? A beszélgetés végén az író elárulta, kezd visszarázódni a korábban megkezdett, félretett könyvének világába, körülbelül egymillió karakter környékén jár, felmerül azonban a kérdés, hogy megengedhető-e az ilyen mértékű aprólékosság egy ilyen terjedelmű regénynél? A feleségével is dolgozik egy másik könyvön, ami egy emigrációs történet. Az író elmondta, ők nem mennek sehova a feleségével, mert foglyul vannak ejtve, itt lesznek.
Végezetül Garaczi hangján Sybille szólama is felcsendül, mielőtt egy újabb rock sláger végleg lezárná a Weszteget.
