Ha azt írom, nem egy tipikus könyvélmény, akkor még csak meg sem közelítem a valóságot: Cusk könyve elemelt és szándékosan elidegenítő, regénynek csak jobb szó híján nevezhető – mégis, kimagaslóan emlékezetes intellektuális élmény. Mint a strandok hirtelen mélyülő medencéi: figyelem, csak úszóknak!
Az ember így 2025-ben – ha volt olyan szerencsés, hogy legalább a középosztályba szülessen – már megismerkedhetett a gasztroforradalommal, megtanulta értékelni annak végtelen árnyalatgazdagságát, és mindezt az alapműveltség részének tekinti. Van kedvenc specialty kávéja és nápolyi pizzériája, talán egyszer-egyszer elvezette a jó sorsa valamelyik fine dining étterembe is, végigenni az evőkanálnyi, műalkotás-jellegű ételekből álló kóstolómenüt, a rukkola és az aszalt paradicsom meg éppenséggel alapkészlet a hűtőben.
Kultúrember, tehát nem sopánkodik a Vaj croissant-jainak árán, mert tudja, nem pont ugyanaz megy bele sem munkában, sem szakértelemben, sem alapanyagban, mint az éjjelnappalik kétszázhúsz forintos, felfújt túrósbatyuiba.
Nem hüledezik az adagokon, ha csúcsétteremben kóstol, a hegyomlásnyi adagokat meghagyja a – nem kevésbé szeretetre méltó, de műfajilag erősen eltérő – csárdáknak és gíroszosoknak. Ha pedig a pillanat azt kívánja, épp olyan lelkesedéssel eszi meg a fesztiválos zsíros kenyeret, mint a rozé kacsamellet – mert tudja, hol mire számítson. Na de hol kapcsolódik mindez a Parádé című regényhez? Hát ott, hogy ez a kötet afféle könyves gourmet-élmény, amire nem árt felkészülni: nem egy könnyed nyári strandregény, nem olvastatja magát, meg kell vele dolgozni, és még akkor sem biztos, hogy jól fogjuk érezni magunkat tőle. De nem is ez a cél.
Rachel Cusk egy ideje már letette a névjegyét a nemzetközi könyves szcénában, a kanadai születésű londoni író neve összeforrt a nehéz témákkal, amelyeket különös formában dolgoz fel, nem ritkán olyan erősen merítve saját élményeiből, hogy könyvei jó részére már-már önéletírásként tekinthetünk.
Közben Cusk kisebb, bulvárral kevert irodalmi botrányocskák szereplője is, ugyanakkor díjainak sora is impozáns… igazán figyelemre méltó szerző tehát. Gyakori az is, hogy könyveit csak jobb definíció híján nevezik regényeknek – azoknak ugyanis klasszikus, szigorú értelemben vett cselekménye nincs.
Így van ez a Parádéval is, ami szintén afféle kísérleti regény. Szigorúan vett sztori nincs, ideák vannak, nagyon izgalmas, mély és tényleg frissítően újszerű gondolatok, igazi intellektuális mélymunka. Főszereplők azért vannak benne, de itt is akad csavar: ők mindannyian művészek, és mindegyiket csak G-ként ismerjük meg, egyszerű jelenetekben, több nézőpontból – de inkább gondolataik vagy megszólalásaik alapján, mintsem cselekedeteiken keresztül.
Szó esik szabadságról és annak elvesztéséről, friss gyászról, megállíthatatlan túlgondolásról, a művészet fontosságáról, a nők felemelkedéséről, felszabadulásáról és elnyomásáról, az öregedésről, egy emberről, aki megöli magát az első múzeumi élménye miatt…
Csupa villanásnyi sors, különös alak, mikro- és nem annyira mikrotragádia, mindez olyan mélységgel, hogy jól is jön a szöveg elidegenítő stílusa ahhoz, hogy ne szédüljünk bele túlságosan – miközben a mondatok olyan erősek, virtuózak mégis, hogy az olvasó szívesen kiírná idézetnek minden másodikat. Cusk írásmódja utánozhatatlan, hát persze, hiszen az észjárása sem hétköznapi. Szóval aki két nyári limonádé között – azokat is imádjuk! – kicsit mélyebbre merészkedne az olvasásélményekben, az imádni fogja.
Kapcsolódó cikkek:
