Rachel Cusk trilógiájának a végére valójában én, az olvasó értem. Az írónő bizonnyal nem: az a nyelvi építkezés, ami a regényeket szervesíti, alighanem folytatólagos marad a továbbiakban, ebben a még-meg-nem-írt életműben. (Látom is közben, hogy angol nyelven kijött új regénye, a Second Place, 2023-ban jelenik meg magyarul a Parknál, ráadásul a hangoskönyvet Kate Fleetwood olvassa, akit moziból, sorozatokból lehet ismerni azért idehaza, és meg kellene nézni Shakespeare-t játszva Londonban.)
Ahogy azt az előző két regény, a Körvonal, és a Tranzit esetében is meséltem, ez a könyv is emberi találkozások sorozata. Belépnek a szereplők, sorban, annak megfelelően, hogy a regény fiktív írónője merre jár a világban. A szüzsénk alapvetően annyi, hogy a főhősünk, akinek tehát az életét követjük, még inkább a kézitáskájában utazunk: onnan kicsit rá is látva a kézre, amelyen a táska lóg, kicsit a lábszárra-bokára. A lóbálás ad nekünk perspektívát, az arcát is megfigyelhetjük olyankor, de nagyon ritkán, a körülötte lévő világot viszont alaposan. Látunk-hallunk mindenkit, akivel találkozik.
Szóval (és elnézést, kissé elragadott ez a kézitáska-metafora, ha illene a regény narrátor hőséhez, talán retikül-kutyát írtam volna) a történet annyi, hogy az írónő emberekkel találkozik egy irodalmi konferencián, könyvének bemutatójára utazva, és ezekkel az emberekkel beszélget az életükről. Még pontosabban: a beszélgetés helyett monológokat mondanék. És ez már nem is a szüzséről szól, inkább Cusk sajátos írói technikájáról:
olyan helyzeteket teremt, illetve úgy akasztja egyik helyzetet a másikba, hogy ott megszólalás keletkezzen.
Egyik életmonológot így követi a másik, amely, persze, nem akar esszenciális, vagy szummatív lenni, szóval bölcs, lényegi, vagy összefoglaló lenni, mégis mintha egy ember teljes életébe, gondolkodásmódjába, életbe vetettségébe láthatnánk bele. Ha már a táska volt a metaforánk: mintha egy résnyire nyitott táskába kukucskálnánk bele: tulajdonképpen mindent látunk, ami benne van, mégse nyithatjuk ki más táskáját, nem nyúlhatunk bele, hogy alaposabban szemügyre vegyük a benne lévő dolgokat.
Az első rész mediterrán világába forgunk vissza, repülőúttal indulunk ugyanúgy, egy véletlenszerű „passenger’s life story” az első, amely ki is jelöli a tematikus teret is, túl a technikán. A terünk szintúgy ismerős az előző részekből: a családi dilemmák, főként a párkapcsolati feszültségek, kiszolgáltatottság, kétségbeesés, identitászavar, etc. finom ecsettel festett körvonalai. Aki olvasta az előzőeket, az pontosan tudja, mi is ez az elemi kíváncsiság, amely már-már egy szociografikus portré pontosságával ragad meg mondjuk egy írónőt, egy recepcióst, egy riportert, kritikust, vagy éppen egy könyves menedzsert. Az első és az utolsó beszélgetés nem csupán a térbe való beleérést és az onnan való kiszállást szolgálja, szóval szerepe nem csupán dramaturgiai célokat szolgál.
Alighanem fontos Cusk számára, hogy helyet adjon a férfi megszólalásnak, hogy ne zárja ki a férfit az elbeszélésből.
(Ezt egyébként nagyon elegáns feminista radikalizmusnak ismerem fel, szeretem felismerni.) És ha az első megszólalás a trilógia nyitó darabját idézi, úgy a kilépő beszélgetés éppen a Tranzit írónőjének dilemmáját oldja fel azzal, hogy az „ÉN”-en túli felelősséget nem teherként, hanem létező evidenciaként lesz képes értelmezni és működtetni.
A cím, a Kudos is erre tett utalás, ami végtére is dicsőséget, elismerést jelent (babérkoszorút!), egyszerre egyenesen és finom öniróniaként mindannyiunk életének iránytűje. Szerintem ez a könyv eléggé irodalom, mégha néha kissé moralizáló is, pszichologizáló is, és olykor kikényszerített a megszólalói beszédhelyzet – ez utóbbit, megjegyzem, az előző két kötetben egyáltalán nem éreztem.
Egy könyvajánlóban ennél azonban sokkal rövidebben is elintézhettem volna – de akkor világos, hogy ez nem az én könyvespolcom volna éppen itt – valahogy így: aki olvasta Rachel Cusk előző két könyvét, vagy abból az egyiket, az tudja, miért is szerethető, jól olvasható és felemelő a harmadik is. Aki nem olvasta az előző két regényt, annak pedig bátran ajánlom anélkül, hogy olvasta volna az előzőeket: nem úgy folytatás, mint a brazil szappanoperák vagy a Stranger Things, nem veszünk el, nincs szükségünk előzetes információkra ahhoz, hogy belekeveredjünk a regény világába.
Praktikusan meg: utazol valahová? Vidd. Otthon a fotelben, pokróc, és majd ősszel? Perfekt. Kertben, odahaza, árnyékban? Persze.
Pontos és szerethető könyv ez, amelyik azért nekünk szegez – nem is, inkább mint a hullámzó tenger, ringat, de azért meg tud úgy lökni, hogy seggre ülj – lényegi, felforgató kérdéseket.
