Rachel Cusk új regényének főszereplői művészek, alapszituációja szerint egy író meginvitál magához egy festőművészt. De a művészetre vonatkozó reflexiókon túl a regény az „élet művészetének” olyan általánosabb kérdéseiről is szól, mit jelent létezni, mások szemében láthatónak illetve láthatatlannak lenni, vagy éppen szabadnak érezni magunkat.
A regény narrátora, M. középkorú írónő, aki második férjével, Tonyval a vidéki Franciaország lápvidékén él. A történet tizenöt évvel korábban kezdődik, amikor M. boldogtalan első házasságának tapasztalata elől menekülve Párizs utcáit járja. Egy festményt ábrázoló táblára – egy kiállítás hirdetésére – lesz figyelmes, és a nő úgy érzi, a kép egyenesen hozzá szól. A megmagyarázhatatlan vonzást követve betér a galériába, ahol a később is csak L.-nek nevezett festő képei láttán egyetlen mondat visszhangzik benne: „Itt vagyok.” Ez az élmény hosszú éveken keresztül nem hagyja nyugodni. Egy nap levelet ír L.-nek, hogy meghívja a vendégházba, amit Tonyval építettek. Bár L. válaszol, sokáig úgy tűnik, nem kerül sor a látogatásra.
Az egyik tél rendkívüli eseményeinek hatására azonban – itt az olvasó biztos lehet benne, hogy a koronavírus-járványról van szó – nemcsak L. jelenti be, hogy elutazik a lápra, de M. lánya, Justine és a barátja, Kurt is hazatérnek. M.-et hidegzuhanyként éri, hogy a festő nem egyedül, hanem egy fiatal nő, Brett társaságában érkezik. A furcsa együttélés időszaka alatt a szereplők közötti dinamika folyamatosan változik: Justine Bretthez kerül közel, miközben Kurttől eltávolodik, Kurt meglepő módon L.-hez fordul tanácsért. L. nem tanúsít különösebb érdeklődést M. iránt, már-már durván viselkedik vele, és kifejezetten kerüli fizikai közelségét, máskor viszont feltárulkozik előtte. M. pedig egyre elragadtatottabban nyilatkozik a férfiról – az érzésnek nincs köze a szerelemhez, de szokatlan bensőségesség jellemzi, mintha közös gyökereken osztoznának.
M. arra hivatkozva hívja meg L.-t, hogy látni szeretné a festő vízióját a lápról. De amit M. valójában látni akar, az saját maga a művész szemein keresztül. M.-et mélyen megsebzi, hogy L. rajta kívül mindenkit megfest a társaságból. „De magát nem igazán látom.” – hangzik a festő válasza, amikor számonkéri ezért. Hosszú időnek kell eltelnie, míg M. végre ki tudja mondani L.-nek: „Nem azért létezem, hogy maga lásson (…), úgyhogy ne ringassa magát ábrándokba, mert én vagyok az, aki igyekszik megszabadulni attól, ahogy maga lát. Jobban érezné magát, ha képes lenne meglátni, mi vagyok valójában, de nem képes rá. A maga tekintete egyfajta gyilkosság és engem többé nem gyilkolnak meg.” A regény csúcspontján L. beleegyezik, hogy elkészíti M. portréját, s ez az ígéret súlyos következményeket von maga után.
A vendégház M. monológjaként vagy leveleként olvasható, címzettje Jeffers, akinek kiléte mindvégig homályban marad.
Az elsőre talán nehézkesnek tűnő, szövegbe iktatott „Jeffers” megszólítások értelmezéséhez támpontul szolgál az eredeti kiadás végére illesztett szerzői megjegyzés. E szerint a regény inspirációja Mabel Dodge Luhan amerikai mecénás memoárja volt, aki az új-mexikói Taos művésztelepen vendégül látta D. H. Lawrence brit írót. Luhan, a költő Robinson Jefferst szólítja meg emlékirataiban; talán Cusk hőse is hozzá intézné a szavait? Figyelemreméltó párhuzam az is, hogy Lawrence-hez hasonlóan egy ponton L. is az „elpusztítással” fenyegeti vendéglátóját.
A szöveget a szabadság mibenlétéről szóló meditációk gazdagítják.
M. egyszer így gondolkodik: „Legkevésbé azt értettem, mi a szabadság, és hogyan tudnám elérni. Azt hittem, puszta kilazítás, elengedés, pedig valójában – mint te is jól tudod – osztalék, mely a teremtés törvényeiben való jártasság és a nekik való lankadatlan engedelmesség gyümölcse.” Máskor az igaz szeretetet a „szabadság gyümölcsének” nevezi, s elbizonytalanodik, hogy „szülő és gyerek között valaha létrejöhet-e, hacsak nem döntenek úgy, hogy felnőttként mindent újrakezdenek.” Életének egyes szereplőit szabadabbnak látja, mint másokat, Tony például szabad, „és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak.”
M. számára minden jelenség túlmutat önmagán, bármilyen apró történés lehetőséget ad az önelemzésre. Éppen ezért A vendégház nem adja könnyen magát az olvasónak, meg kell küzdenie hosszú és szép mondataival – de ha megteszi, bizonyosan nem fogja megbánni.
