A kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb prózaírója Gy. Horváth László. Nem az olvasó hibája, ha nem hallotta még a nevét, legalábbis nem szépírói titulussal. John Updike-ként, Raymond Chandler-ként, Edgar Allan Poe-ként mindenképpen ismeri. Magyarországon a mai napig tetten érhető, hogy a műfordítókat senki sem tekinti teljesértékű művésznek, hiszen „csak” lefordítanak valamit. Ezzel a gondolkodással az a probléma, hogy egy idegen nyelven írt szöveg nem létezik magyarul. Azt létre kell hozni. Egy műfordítás, csakúgy, mint egy irodalmi műalkotás a semmiből jön létre, a szépírás és a műfordítás így inkább hasonlít egymásra, mintsem különbözik. A különbség talán az, hogy míg egy szépíró megengedheti magának, hogy rossz szöveget írjon, hiszen a saját bőrét viszi a vásárra, egy jó könyvnek nem lehet rossz a fordítása, mert nemcsak a fordítóra hull vissza a szégyen, de akár nemzedékeket is elriaszthat az olvasásától. Gy. Horváth László jelentős szépíró. A Háború és béke lefordítása pedig életének a fő műve. Thomas Mann azt írta Tolsztojról, hogy „Míg a világháború tombolt, gyakran gondoltam rá, hogy talán nem mert volna kitörni, ha 1914-ben még nyitva lett volna a Jasznaja Poljana-i aggastyán éles, átható szürke szeme.” Mann híres bonmot-ját irodalmi túlzásnak érezheti az ember, ha nem olvasta a Háború és békét. Ha azonban vette a fáradtságot, és átrágta magát az ezerötszáz oldalas szövegen, akkor megérti miről beszélt Thomas Mann. Tolsztoj ugyanis varázsol. A napóleoni háború, Oroszország lerohanásának a története elemi erővel vibrál lassan két évszázaddal a megírása után is. Nincs olyan író a világirodalomban, aki nem Tolsztojhoz képest határozná meg magát. Pláne, ha a történelemről, és a háborúról akar írni. Tolsztojt lehetetlen megkerülni, roppant praktikus okok miatt. Nem kell rajongani a jasznaja polnaji messiás műveiért, nem kell magunkhoz ölelni az összes elképzelését a világról, melyet tolsztojianizmusként külön filozófiai iskolaként jegyeznek Oroszországban, egyszerűen, amennyiben problémaként tekintünk az elbeszélésre (íróként pedig nem tekinthetünk másképp), muszáj Tolsztojhoz fordulnunk. Tolsztojnál ugyanis vannak válaszok. Olyan alapvető kérdésekre például, hogy mi az egyén- és a közösség viszonya a történelemhez, miből épül fel, egyáltalán, hogy mit nevezhetünk történelemnek. Anélkül, hogy ezeket meghatároznánk magunknak, lehetetlen, hogy értékelhető irodalmi műalkotást hozzunk létre. Tolsztoj nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy a történelem egy szakaszát úgy emelje ki az emberi lineáris érzékelésből, hogy egyetemessé teszi. Nem egyszerűen elmeséli a napóleoni háborúk történetét, hanem beleteszi az olvasóját. „Úgy éreztem, mintha megint abban az Oroszországban élnék.” - írta Ernest Hemingway, miután elolvasta az író Kozákok című kisregényét, de úgy vélem, ez a Háború és békére is igaz. Hemingway soha életében nem járt Oroszországban, így talán érthetőbbé válik az olvasó számára, miről is beszél. Ha Tolsztojt olvasunk, a napóleoni háborúk nem a múlt, hanem a jelenünk. Az olvasó még a tea ízét is érzi a szájában, amit felszolgálnak a szalonokban az arisztokráciának. A Háború és béke műfaji besorolásával egyébként a mai napig problémáink vannak. A mindenáron kategorizálni akaró irodalomtörténet XIX. századi realista történelmi regénynek nevezi, később a regényeposz megnevezés terjedt el róla. Tolsztojnak is problémái voltak a műve meghatározásával: „Nem regény, nem költemény, és még kevésbé történelmi krónika” - mondta, amikor kérdezték. Bár a mai napig heves vitákat kavar annak a kérdése, hogy tulajdonképpen mi is a Háború és béke, abban mindenki egyetért, hogy irodalmi teljesítményként a homéroszi eposzokhoz mérhető. Már, ha az ember el tudja olvasni eredetiben. Amennyiben nem, úgy ki van szolgáltatva a fordítók szeszélyeinek. Én már elmúltam harmincöt éves, amikor végre sikerült elolvasnom angolul. A korábbi magyar fordítások kifogtak rajtam. Az agyvérzés kerülgetett, amikor a francia levelekkel, kifejezésekkel teli magyar szövegben (ne felejtse el az olvasó, hogy ezerötszáz oldalról beszélünk) lábjegyzettől lábjegyzetig kellett ugrálnom, hogy egyáltalán megértsem, mi is történik. Oroszországban az értelmiség második nyelve a francia volt Tolsztoj korában, a fordítók, akik meghagyták az eredeti betéteket és lábjegyzetelték, nagy jó szándékukban tönkrevágták az olvasói élményt. A másik probléma a korábbi fordításokkal, hogy a fordítók gyakran használták a korabeli argót – azt a szókincset, ami talán a leggyorsabban változik a nyelvben. Azokra a kifejezésekre, amit a hatvanas évek olvasója még megértett, mi már felhúzzuk a szemöldökünket. Bárki, aki nekifutott az eposz elolvasásának, érezte, hogy gond van a magyar fordításokkal. Senki sem remélte azonban, hogy készül egy új. Szent őrület kell ahhoz ugyanis, hogy valaki nekiálljon egy ilyen munkának. Olyan küldetéstudat, ami a legkevésbé sem jellemzi már korunkat. Anyagi szempontok szóba sem jöhetnek: nincs az a kiadó, ami ki tudna fizetni annyi pénzt, mint amennyi munka van ebben a fordításban. Gy. Horváth azok közé az utolsó bivalyok közé tartozik, akik hisznek a szolgálatban. Másként nem tudom megmagyarázni, amit véghez vitt. A hetvenéves aggastyán úgy döntött, igazságot szolgáltat Tolsztojnak, mielőtt meghal. Az Anna Kareninával kezdte, majd nekifutott és megírta nekünk a Háború és békét. Először olvashatja a magyar olvasó ezt az eposzt úgy, hogy működni fog Tolsztoj varázslata. Gy. Horváth fordítása mértékletes – nem akar mindenáron kikacsintani korunkra, nem akarja, hogy megtanuljunk franciául. Nyilvánvaló az a fordítói szándék, hogy a nyelv, melyen a kötet megszólal ellenálljon az időnek. A 21. Század Kiadó jó érzékkel választ ki nemzetközi klasszikusokat, és általában nagyon szépek a kiadványaik, de ezzel a díszdobozos kiadásával saját magukat ugrották át. A három fehér kötet mindegyik borítóján ugyanaz a festmény szerepel, az egészet a visszafogott ünnepélyesség jellemzi. A betűk jól olvashatók, senkinek sem kell hunyorognia, ha beleveti magát az olvasásba. Minden könyvben korabeli festmények felhasználásával készült képeslap van – könyvjelzőnek. Öröm látni, hogy a tervezők tudják, hogy a Háború és béke nem egyéjszakás kaland. Ami talán mosolygásra készteti az olvasót, az az egyes kötetek hátulján olvasható idézetek olyan amerikai médiumoktól, mint a Washington Post vagy a New Yorker. Ha valakinek, hát Tolsztojnak egészen biztosan nincs szüksége arra, hogy bárki megtámogassa, és nem látom, hogy miért pont amerikai lapok győznék meg a Tolsztojt nem ismerő magyar olvasót – de ha bárkit sikerül ezzel elcsábítani, már volt értelme. Ha még nem olvasta a Háború és békét, ezt a fordítást válassza a kedves olvasó. Ne ijedjen meg a terjedelmétől, otthonosan fogja érezni magát ebben a tengerben.
A cikk szerzője Jászberényi Sándor Libri irodalmi díjas író, novellista, haditudósító, a The Continental Literary Magazine főszerkeszője
Ilyen és ehhez hasonló írásokat, könyvrészleteket, ismert emberek cikkeit olvashatod a Libri 20 perc könyvklubjában, amelyhez bármikor csatlakozhatsz, ha úgy érzed, hogy készen állsz egy 30 napon át tartó könyves edzéstervre, emellett pedig a programhoz tartozó zárt csoportban bármikor ki is beszélheted legfrissebb könyvélményeidet!
Fotó: 21. Század Kiadó
