„Este van. Ideje megvédeni magunkat. Ideje nem félnünk.” Ha nem ismernénk Szerhij Zsadan donbaszi ukrán költő versének kontextusát, a szikár utolsó sor akkor is a bőrünk alá hatolna. Az este nem a megpihenésé, hanem a küzdelemé: véget ér a nap, és elmúlik a félelem. Zsadan felszólítása egyszerre több és kevesebb is kényszernél, az önvédelem erkölcsi kötelesség, vagy még inkább létezési mód.
A költő verseiből válogató Harkiv Hotel című kötet Vonnák Diána kulturális antropológus, író szerkesztésében és fordításában jelent meg szinte napra pontosan az orosz–ukrán háború kitörésének egyéves évfordulójára. De nem csak ezért lehetetlen függetleníteni magunkat a pusztítás tényszerűségétől. Zsadan 1995-től a Krím 2014-es annektálásán át a háború kitörését követő időszakig született művei nyomasztó szükségszerűséget jelenítenek meg: egy függetlenségét értelmező ország találkozását az elkerülhetetlen agresszióval. Ebben a konstellációban a költészet a háború lehetséges dokumentációjaként jelenik meg, de a megismerésre és a megragadásra már nem alkalmasak a régi kifejezések, új nyelvre, új helyesírásra van szükség, amely a puszta leíráson túl teremteni is képes. Talán még nem egy olyan valóságot, amelytől idegen az öldöklés, de amelyben már lehetőség nyílik a beszédre.
És ha beszélünk, esélyünk van rá, hogy igazat mondjunk.
„Egyezzünk meg gyorsan abban is, / milyenek legyenek a versek. / Ez a legegyszerűbb. / Aki foglalkozott valaha a / költészet mediterrán konyhájával, mind tudja, / milyen legyen a vers. / A vers legyen egyszerű. / Az ábécénél nem bonyolultabb. / A vers legyen rövid. / A vers olyan legyen, mint egy recept. / A verset könnyű legyen megjegyezni, mint egy útlevél számát” – olvassuk az Új helyesírás című versben. Valamivel később így folytatja: „A költészet ott kezdődik, / ahol a szókincsünknek vége van”. Végül arra jut, hogy „A költészet lehetőségei korlátozottak. / Hangja halk. / Hangja azé, aki gyógyíthatatlan beteg bocsánatát kéri.” Ez a vers 2022 előtt született, a fenyegetettség finom szálai mégis átszövik az anyagát, a megszólalás lehetőségét már ekkor a halálhoz köti.
Ugyancsak nehéz nem a háborús identitás narratíváját beleolvasni a rá következő, Madár című versbe, amely a kötetben az utolsó a 2022 előtt született költemények közül. „Repül a madár mély, fekete víz felett, / Kering a madár, jaj, sok bánatunk felett, / A szabadságunk szárnyával takarja, / Mellőle hang szólal, talán férfi hangja: // Madárnak te árnya, könnyű madárlélek, / Egyetlen a föld és felette az ég egy, / Most nyílik meg az ég, boltozata reped, / Most kezdődik minden / Nékem és teneked. (…) A mi földünk lesz az, nyelvünk jelöli, / Június füvei tél ösvényei, / Virágos karácsonyi ének vesz körül, / Tudjuk, kik vagyunk, és tudjuk, honnan jövünk! // Visszajő a madár csőrében meggyággal! / Csillagképek égnek fenséges nagy lánggal, / Átvonul a madár árnya a föld felett, / Ezt a földet mától Ukrajnának nevezd!”
Vonnák Diána a skóciai Stirlingi Egyetem kutatója, közel egy évtizede választotta témájául Ukrajnát, azóta rendszeresen visszajár az országba, a háború kirobbanása óta is három alkalommal összesen több hónapot töltött az ostromlott földön.
Kelet-Európa tájai és hangulatai nemcsak a tudományos, de az irodalmi munkásságában is visszaköszönnek: Látlak című, 2021-ben megjelent novelláskötetének – amelyért tavaly megkapta a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat – alaptapasztalata az az ismerős idegenség, amelyet a távoli, de az otthonos környezet szerkezetét idéző terek keltenek bennünk. Szerhij Zsadan verseinek hatása is ehhez mérhető: felismerjük a valósága vonásait, a kép mégsem úgy áll össze egésszé, ahogy a magunk köré épített mindennapokban megszoktuk. Nyilvánvaló érintettségünk okán mégis azonnal a szöveg részévé válunk, belépünk Zsadan terébe, ami azt jelenti, hogy a háború terébe lépünk, egy megtámadott, de le nem igázott országban bolyongunk. És innentől kezdve az esztétikai tapasztalat erkölcsi kötelességgé változik.
Vonnák Diána a háború első hónapjaiban önkéntes tolmácsként dolgozott, és igyekezett értelmes ellenpontként működni a nyilvános térben. – Kötelességemnek éreztem beszélni az igazságról, még akkor is, ha a hangom alig hallatszik a propaganda zajában – mondta. Az igazságról való beszéd eredménye lett a Harkiv Hotel, amely épp ezért az olvasótól is az egyszerű befogadásnál komolyabb elköteleződést kíván.
A kötet egyszerre vezet be Ukrajna „háborús irodalmába” és Zsadan életművébe. Ez utóbbi meglehetősen összetett képet mutat, a szerző ugyanis író, költő és rocksztár egy személyben,
aki ugyanolyan otthonosan mozog a populáris regiszterben, mint a magas kultúrában. A háború kitörése óta az együttesével, a Zsadan és a kutyákkal turnézik, illetve felolvasóesteket tart, havonta 8-10 alkalommal, a bevételt pedig a hadseregnek ajánlja fel. Jól mutatja a népszerűségét és a társadalmi elismertségét, hogy ezeken az eseményeken 200-500 ezer hrivnyát, vagyis nagyjából 2-5 millió forintot gyűjtenek össze (Zsadan mindig közzéteszi az aktuális eredményt).
A nagyközönség mellett a kritika is elismeri a művészetét, megkapta egyebek mellett a LitAkcent-díjat és az Év Könyve díjat, és nemcsak hazájában értékelik nagyra: az Angelus-díj, a Gazeta Wyborcza díja, a Német Könyvszakma Békedíja, valamint a Hannah Arendt-díj jelzi, hogy Ukrajna egyik legjelentősebb kortárs költőjeként tekintenek rá. Zsadan az elmúlt években az ország kulturális nagyköveteként szerepel Nyugaton.
Tavaly február óta azonban már más szerepben is feltűnik: az orosz támadást követően Zsadan támogatói kampányokkal segíti a hadsereget, járműveket, drónokat vásárol, és ha arra van szükség, marhacsordát menekít ki a frontvonalból. Emellett rendszeresen tart felolvasást a katonáknak. – Ezek az estek sokat jelentenek a harcoló alakulatoknak, nem hagyják elfelejteni a háború előtti életüket. És erre a hátországban is hatalmas az igény, akármerre jártam Ukrajnában, tömegek vettek részt a kulturális eseményeken. A kultúra most közösséget jelent – fogalmazott Vonnák Diána.
– Zsadannak a háború már 2014-ben is házhoz jött, és ezúttal is testközelből figyeli az eseményeket. Egyetemista kora óta Harkivban él, ami Kelet-Ukrajna legnagyobb városa, ahonnan sokkal nyilvánvalóbban látszik a harcok valósága, mint Kijivből, Lvivből vagy Odeszából. Erősen kötődik ahhoz a földhöz, így nehezen tudta volna magévá tenni azokat a nézeteket, amelyek szerint a régiót kizárólag szeparatista oroszok lakják, akiket meg kell menteni az ukrán agressziótól.
A fordító hangsúlyozta, Zsadan számára egészen más téttel bír megérteni mindazt, ami Donbaszban történik. Honnan ered a régiót szétrepesztő feszültség? Milyen léptékben szponzorálják kívülről a szeparatizmust, mekkora és honnan eredő a belső támogatottsága? Feloldható-e az ellenségeskedés? – Kelet-Ukrajnában élet-halál kérdés a helyzet pontos értelmezése. Az erőszakra adott válasza eleinte a párbeszéd volt: mindenáron meg kell próbálni megérteni a másikat. Humanista hangja azonban mára elcsuklott. Ebben a háborúban már nem maradt helye a dialógusnak.
– Az emlékezéssel azonban nem hagyhatunk fel: emlékeznünk kell minden áldozatra, ki kell mondani a nevüket, ez Zsadan háborús poétikájának sarokpontja. A pontos emlékezésen túl azonban homályba vész a költészet. Hogy hogyan lehet, és lehet-e egyáltalán érvényes kijelentéseket tenni a pusztításról, még nem dőlt el, alakulóban van az nyelv, ami képes lehet megragadni a háborút – fogalmazott a műfordító.
Erre a folyamatra (is) reflektált Zsadan a Német Könyvkereskedők Békedíjának átadásakor, 2022. október 23-án, Frankfurtban (magyarul az Élet és Irodalomban megjelent beszédét szintén Vonnák Diána fordította): „Milyen lesz a nyelvünk a háború után? Mit kell majd mindenképp elmagyaráznunk egymásnak? Először is hangosan ki kell mondanunk a halottaink nevét. Nevükön kell szólítanunk őket. Máskülönben megszakad a nyelvünk, űr keletkezik a hangok között, törés az emlékezetben. Rengeteg hitre és erőre lesz szükségünk, hogy beszélni tudjunk a halottainkról. Az ő nevükből állnak majd a szótáraink.(…) Ameddig nyelvünk van, marad legalább valami halvány esélyünk arra, hogy kifejezzük magunkat, megfogalmazzuk az igazunkat, rendet tegyünk az emlékeink között. Ezért beszélünk, beszélünk. Akkor is, ha a szavak a torkunkat sebzik. Akkor is, ha elveszettnek és üresnek érezzük magunkat tőle. A hangunk az igazság lehetőségét hordozza. Fontos, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy ez a legfontosabb, ami történhet velünk”.
Kiemelt kép: Wertán Botond