Barátság, szerelem, elszakíthatatlan családi kötelékek – az irodalom legrégibb témái, Nathan Harris mégis tud róluk újat mondani A víz édes íze című regényében. Nem véletlen, hogy az elsőkönyves szerző regénye felkerült a Man Booker-díj hosszúlistájára, helyet kapott Barack Obama nyári olvasmánylistáján, és Oprah Winfrey is beválogatta a könyvklubjába.
A víz édes íze egy feszültségektől terhes időszakban, az amerikai polgárháború alkonyán játszódik a Georgia állambeli Old Oxban. A földbirtokos George Walker és felesége, Isabelle arról értesülnek, hogy fiuk, Caleb elesett a háborúban. Miközben mindketten a maguk módján próbálnak megküzdeni a veszteséggel, egyre távolabb sodródnak egymástól. Ekkor toppan be az életükbe Prentiss és Landry, a frissen felszabadult rabszolga-testvérpár. George – hogy gyászában valamilyen értelmet adjon napjainak – különös tervet forgat a fejében. Noha hosszú évek óta csak földjeinek eladogatásából él, most mogyorótermesztéssel akar foglalkozni, amihez a testvérek segítségét kéri.
Walkerék gondolkodásmódjukban mindig is különböztek a város lakóitól, de azzal, hogy szállást és fizetséget kínálnak a két fekete férfinek, soha nem tapasztalt ellenszenvet váltanak ki a helybéliekből. George-ot lépten-nyomon arra figyelmeztetik, hogy nem lesz jó vége annak, amit csinál, Isabelle pedig a város előkelő nőtagjaival konfrontálódik, amikor kiáll férje döntése mellett. A háttérben mindeközben kirajzolódik két uniós katona tiltott szerelme, amely aztán a regény felkavaró eseményeinek mozgatórugójává válik. A regény bővelkedik a fordulatokban – nehéz is róla spoilermentesen beszélni –, de nem az izgalmas cselekmény az egyetlen ok, amiért érdemes elolvasni A víz édes ízét.
Harris finom ecsetvonásokkal festi meg szereplőit: a legkevésbé szimpatikus figuráiban is van valami emberséges, ahogy a legerősebbnek mutatkozó karaktereknek is vannak gyenge pillanatai. A történetet végig külső elbeszélő meséli el, de az egyes fejezetekben más-más szereplő nézőpontja érvényesül, így az olvasó időről időre közelebb férkőzhet a regény valamelyik hősének gondolataihoz. Landry nem beszél, a durva ütlegek hatására nemcsak az állkapcsa sérült meg – helyrehozhatatlanul eltörött benne valami. Az okos és gondoskodó Prentiss-szel szavak nélkül is megértik egymást, a testvéreket a mély szeretet mellett a közösen átélt borzalmak fűzik össze. George és Isabelle viszonyában is nagyobb tér jut a hallgatásnak, mint a szavaknak. Ezek a csöndek olykor a megkérdőjelezhetetlen összetartozásukról, máskor egymás meg nem értéséről tanúskodnak. Valamiképpen mind a négyen magányos, önmagukba zárt figurák, ennek ellenére – vagy pont ezért – nem is lehetnének jobban egymásra utalva.
A regény látleletet nyújt a Délen uralkodó áldatlan állapotokról: a feketék immár szabadon, de
ugyanolyan méltatlan körülmények között dolgoznak egykori rabszolgatartóiknak, mások céltalanul tengődnek, a frontról hazatért fehér férfiak az utcán koldulnak. Az Old Oxban állomásozó uniós katonák által fenntartott rend csak látszólagos, a felszín alatt pusztító indulatok dúlnak, amelyek végül tényleges pusztításban manifesztálódnak.
Harris regénye súlyos kérdéseket boncolgat: mihez lehet kezdeni az újonnan elnyert szabadsággal egy olyan világban, ahol a régi rend normái és a faji alapú előítéletek uralkodnak? Szembe lehet-e szállni egy egész közösség értékrendjével, ha az valami nemesebb érdekében történik? És kihez fordulhat az igazságot kereső egyén, amikor igazságszolgáltatás lényegében nem létezik, vagy legalábbis nem mindenki számára?
A könyv sorain mégis átsugárzik a derű, ami abból a felismerésből fakad, hogy a legnagyobb nehézségek közepette is van minek örülni – legyen az „a friss ropogós ágynemű, vagy a víz édes íze az ültetvényen végigdolgozott hosszú nap után.”
A víz édes íze végsősoron az újrakezdés lehetőségéről és a reményről szól, ahogy a történet végén Isabelle megfogalmazza magának: „Remélni bármit lehet, de régen megtanulta már, hogy azt kell elfogadnia, ami jön. Ugyanakkor néha, tényleg csak néha, a remény is elég.”
Kiemelt kép: Libri Kiadó
