Oly sok olvasóhoz hasonlóan engem is a Familiárisok tett Stacey Halls-rajongóvá, és függőségem A lelenccel csak tovább fokozódott. Legújabb regényében, a szintén izgalmas és feszültségekkel teli Mrs. Englandben a szerző a 17., illetve a 18. század után most az Edward-kori Angliába kalauzol el minket.
Az angolszász irodalomban nagy hagyománya van mind a főszerepbe egy nevelőnőt helyező, mind a vidéki nemesi udvarházakban játszódó regényeknek. Az előbbire jó példa lehet Charlotte Brontë halhatatlan műve, a Jane Eyre, az utóbbira Daphne de Maurier (magyarul A Manderley-ház asszonya címen megjelent) könyve, a Rebecca. Stacey Halls nyilván mindkettőt jól ismeri, és a Mrs. Englandben ezekhez a klasszikus elődökhöz hasonló módon teremt rejtélyekkel teli, nyomasztó hangulatot.
A sztori 1904-ben indul a yorkshire-i lápvidéken (amely egyébként a Brontë-nővérek otthona is volt, így ismerős lehet például az Üvöltő szelekből).
Ide érkezik meg a fiatal lány, Ruby, hogy négy gyerekre felügyeljen egy eldugott kastélyban. A környezet hátborzongató, a lakók furcsák, főként az England házaspár, ahol a férfi sokkal többet törődik a gyerekeikkel, mint a többnyire a szobájába zárkózó, beteges feleség.
A nevelőnő (magyarul elég furán hangzik a „dadus” szó, mintha legalábbis százéves lenne) a gyerekeket gyorsan megkedveli, a nyugtalanító atmoszféra viszont, ahol minden szó, gesztus, tárgy valamilyen mélyebb jelentést is hordoz, egyre nagyobb aggodalommal tölti el. Ám mivel a pénzre szüksége van, és nem engedheti meg magának, hogy felmondjon, marad, figyel, kombinál, óhatatlanul bevonódik a háziak játszmáiba, és közben a saját nyomasztó emlékei is mind gyakrabban villannak fel.
Nem létezik olyan, hogy tökéletes család – ez a mondat vezérfonálként vonul végig a regényen,
amelyikre ugyanaz a magába szippantó hangulat, a feszültséget fokozatosan felépítő cselekmény és titkokkal teli szereplőgárda jellemző, mint az szerző korábbi regényeire. Maga a táj, az isten háta mögötti birtok, az ijesztően susogó fák, a csalóka lápvidék, a zegzugos kastély pedig szinte önálló szereplőként jelenik meg a könyvben. Mentális problémákkal küszködő, hatalmi játszmákba bonyolódó, mások megtévesztéséből kusza hálót szövő hősei nem is mozoghatnának megfelelőbb díszletek között.
Egy rejtélyekkel ennyire átszőtt történetről nehéz ennél többet elárulni anélkül, hogy lelőném a poénokat, de mindenki nyugodjon meg, kellő időben mindenre fény derül. Azt mindenképpen tanácsolnám, hogy aki hajlamos erre, az ne lapozzon hátra a szerzői utószóhoz, mert ott Halls elmeséli, milyen valóban megtörtént esemény inspirálta a sztorit, és akkor oda a meglepetés.
A múltkoriban egy könyves tematikájú oldalon parázs vita bontakozott ki arról, meg lehet-e ítélni egy könyvet a borítója alapján, vagy sem. Néhányan úgy nyilatkoztak, hogy őket a külső nem befolyásolja, kizárólag a fülszöveg és – ha bele tudnak lapozni – egy-egy részlet alapján választanak könyvet.
Szerintem viszont főleg egy regény esetén a borító része a műnek, kiegészíti és teljessé teszi a tartalmat.
Így van ez ebben az esetben is: a gyönyörű borító a maga rézrozsdazöld színével, kanyargó virágindáival, aranyozott leveleivel és a régimódi házzal a háttérben olvasásra csábítóan idézi meg a kort és a különleges helyszínt.
