„A rákkezelés legnehezebb része csak az után következett, hogy véget ért.” – foglalja össze betegsége egyik hátborzongató kulcsélményét Suleika Jaouad Két királyság határán című könyvében. A frissen diplomázott tunéziai származású szerzőt 22 éves korában diagnosztizálták leukémiával. Saját történetében nyers őszinteséggel mesél a betegség okozta testi, lelki és szellemi változásokról, meddőségről és más veszteségekről, és arról, miként tudta újrakezdeni.
Őszintén változásokról és a legnehezebb érzelmekről
„Elmondhatatlanul igazságtalannak tűnt, hogy mindenki másnak most indul csak az élete, míg az enyém véget ér, még mielőtt elkezdődött volna.” – írja Jaouad.
Ha egészségesnek születünk, egészen addig hajlamosak vagyunk elfeledkezni a testünkről, amíg valami nagy baj nem történik vele. Természetesnek vesszük, hogy rendelkezésünkre áll, mozog, fejlődik, befogadja az ételt. Ha azonban egy betegség következtében a testünk megszokott egyensúlya felborul, vele borul a saját világunk rendje is.
Suleika Jaouad története olyan változásokról szól, amelyek minden előzetes figyelmeztetés nélkül átírják egy ember életét, és amelyek után nincs visszaút az „azelőtt”-be.
A fiatal szerző megjárta az elképzelhető legfélelmetesebb helyzeteket, mégis nyíltan ír fájdalomról, csalódásról és indulatokról, de legalább ugyanennyi, ha nem több bátorságról, küzdésről és kitartásról olvashatunk a szerző soraiban és azok között is. „Bűntudatom volt mindazért, amit a betegségem a családommal művelt, a fájdalom és a stressz miatt, amit nekik okoztam, mindazért a „helyért”, amelyet testem foglalt el a problémáival. Lehetetlenség volt, hogy ne érezzem magam tehernek.” – olvashatjuk a szerző legmélyebb, legtitkosabb érzéseit.
Jaouad a történet során bátran számot vet önmagával, saját érzéseivel, bevallja, hogyan viselkedett betegsége alatt és a gyógyulás után. Rámutat az emberi test, lélek és elme törékenységére, s arra is, egy trauma milyen észrevétlenül és alattomosan alakítja át az ember személyiségét.
Túlélés és az újraindult élet
A történet első részében végig egyetlen cél lebeg a szerző (és az olvasó) szeme előtt: a túlélés. Azt viszont csak a kórházból való elbocsátáskor értette meg, hogy bár túlélte és lehetőséget kapott az életre, fogalma nincs, mit kezdjen vele. „Épp a külvilág vált idegenné, sőt, egy kicsit rémisztővé is.” – meséli. Vajon hogyan áll az élethez és a lehetőségekhez, aki szinte berendezkedett a halálra? Képes lehet arra, hogy visszatérjen a valódi életbe? Létezik még olyan hely egyáltalán, ahová vissza lehet térni?
Suleika Jaouad konkrét válaszok helyet azt osztja meg az olvasóval, hogyan tudott megbirkózni ezekkel a kérdésekkel.
A memoár második részében végigkövethetjük száz napig tartó amerikai körútjának élményeit, és azt is, hogyan jutott egyre közelebb önmaga megértéséhez. Kutyája, Oscar társaságában 15 000 mérföldet tesznek meg egy lakóautóval, és meglátogatják azokat az ismeretlen embereket, akik a kórházban töltött évek alatt írtak a szerzőnek. Sokkal többről van itt szó, mint egy kalandos útleírásról: a szerző a legfélelmetesebb élethelyzeteket sem titkolja az olvasó elől, a fókusz azonban mégis azon van, hogyan lehet reményt találni a reménytelenben és miként tanulhatunk meg újra érezni, értelmet találni az életnek és meg is élni azt.
Jaouad számára az utazás valódi tanulsága, hogy megérti: az emberi élet nem bináris, nem lehetünk csak egészségesek vagy csak betegek.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a kétféle létállapot közti cérnavékony határon egyensúlyozva törekszünk a fejlődés, a gyógyulás és egy jobb élet felé – mind testi, mind lelki értelemben.
Az utazás során a szerző elkalauzol minket a saját lelkünk olyan részeire is, amit nagy valószínűséggel soha nem szeretnénk látni, a fájdalmat azonban feloldja azzal, hogy megengedi, bármit érezzünk – helyzettől, egészségtől, betegségtől függetlenül. Hiszen ez tesz minket emberré. Ez jelenti azt, hogy élünk.
