Krasznahorkai László friss irodalmi Nobel-díja után mintha hirtelen két irányból is ugyanazt kérdezné tőlünk: van-e még közös nyelvünk, és ha igen, mire elég? Az életműben egymás mellé sorolódott A stockholmi beszéd, a díjátadón elhangzott szöveg, és az új regény, A magyar nemzet biztonsága. Két karcsú könyv, kétféle hang, és közben ugyanaz a jellegzetes gravitáció: a mondatok nem sietnek sehová, inkább maguk alá gyűrik a levegőt.
A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája vagy a Seiobo járt odalent óta Krasznahorkai a magyar próza egyik legmakacsabb, legkövetkezetesebben saját logikájú szerzője: nyugtalanítóan pulzáló, lassan épülő és még lassabban csituló gondolatmenetekkel, groteszk humorral, és azzal a különös képességgel, hogy a hétköznapi témákból is a végítélet hangulatát tudja előcsalni.
Tegyünk próbát: olvassunk fel hangosan néhány Krasznahorkai-mondatot (talán ne egy négyszáz oldalassal kezdjük, mint amilyen a Báró Wenckheim hazatér volt), és máris érezni fogjuk a delejes hatást, amire a Nobel-díj bejelentését követően sokan rácsodálkoztak világszerte.
A stockholmi beszéd egyfajta sűrítménye e hipnózisnak, csak épp az elvárt díszcsomagolás nélkül: riasztó távirat a jelenből. A Nobel-előadás központi képe az „újfajta angyal”. A régi angyal „üzenet valaki mástól valaki másnak”, amiből a Mennyre, annak létére következtethettünk. A mai angyal viszont mintha tőlünk várná a mondatot, miközben mi csak állunk némán, a szárnyaitól megfosztott lény pedig tudatja, „hogy háború van, háború”. A beszéd nem vigasztal: mintha egy fonendoszkóp kihallgatná korunk rémületes történetét, és közben azt is, hogy a párbeszéd valahol elakadt.
A magyar nemzet biztonsága a mély szorongást váratlanul konkrét helyszínekre, a csepeli buszmegálló és a lakótelepi konyha ismerős világába rántja le. Főhőse dr. Papp András lepkész, azaz entomológus, a Krasznahorkai-univerzum magányra ítélt különceinek újabb alakváltozata. A rend embere ő: gyűjt, rendszerez, preparátumokat készít, és korán felismeri, hogy nem tudja megfejteni a legnagyobb titkot.
„Ki ne lett volna boldog, ha ennyire nyugodtan telik az élete” – sóhajt fel a szöveg, hogy sebesen romba is döntse e nyugalmat: támadás a buszon, betörés, munkahelyi packázás, a 2022-es háborús hírek zaja.
És érkezik a hívás egy Krasznahorkai László nevű írótól, aki látszólag pillangókról kér tanácsot, valójában viszont az egyetlen lényeges kérdésbe gabalyodik: „nem érti, miért van az élet… miért akar az élet ennyire élni”.
A regénybeli író egyszerre ismerős és kiforgatott alteregó. Nem túl rokonszenves jelenség, korpás, ősz haj, topis öltözet, ráadásul megállás nélkül monologizál és/vagy szivarozik, és azt tervezi, hogy „egy hallgatással” zárja le az írói működését – csak épp fogalma sincs, hogyan kell elkezdeni elhallgatni. A professzionális lepkevadász végtelen türelemmel próbál válaszolni a lehetetlen kérdésekre, és a kényelmetlen közeledésből, félreértésekből és lepkevadász-tervekből születik meg a barátság lehetősége két, más nyelvet beszélő ember között.
Krasznahorkai ismerős tétjei megvannak, a kötet a szokottnál mégis több kapaszkodót ad, emellett kaján derű hatja át.
A lepkék – amelyek „nem csípnek, nem szúrnak, nem harapnak” – nem színes háttérként szolgálnak, hanem a fejezetnyi hosszúmondatokból építkező szöveg téglái: a hernyótól az imágóig tartó átváltozás, az evolúció, a rend és a rendetlenség kérdései körül keringenek, miközben a provokatívnak ható cím jelentése lassan átíródik. A biztonság itt törékeny viszony: egymáshoz, a világhoz, saját mondatainkhoz.
A két kötet e ponton találkozik: a beszéd angyalai és a regény lepkéi is a hiányról beszélnek, csak más regiszterben. „Hiába csapkodsz, hiába hadonászol… mert tebelőled, Bandi, velünk együtt, már soha, de soha nem lesz pillangó” – mondja a Krasznahorkai László íróra nem csak a megszólalásig emlékeztető regénybeli író. A stockholmi beszéd ehhez hozzáteszi: szárnyak nélkül is felelősek vagyunk azért, hogy meghalljuk egymást.
Kapcsolódó cikkek:
