Sosem érhetünk egy Krasznahorkai-mondat végére. Hiába találjuk meg a pontot akár több száz oldal után, az ellenállhatatlanul hömpölygő szöveg valójában nem zárul le, mint egy örökké mormolt ima, ismétlődik, magába zárva olvasóját. Ez korábban sem volt másként, a Herscht 07769 című, tavaly megjelent – a szerző műfaji megjelölése szerint – elbeszélés esetében azonban hatványozottan igaz. A szöveg egyetlen roppant – több mint négyszáz oldalas – mondat, amely úgy árad, ahogy az ókori görög rapszódoszok előadásai áradhattak, élőbeszédszerűsége a közönséget is új szerepbe állítja: mintha nem is olvasnánk, de folyamatosan újramondanánk a történetet. Ez pedig csak még nyugtalanítóbbá teszi a művet, amelynek mottója: „A remény hiba”.
Krasznahorkai László a közelgő pusztulás krónikása, Susan Sonntag nem véletlenül nevezte az Apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének – ami még akkor is figyelemreméltó, ha a Krasznahorkai-művek levetik magukról az efféle dicséreteket. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború, vagy a Báró Wenckheim hazatér más formában ugyan, de mind ugyanannak az apokalipszisnek a dokumentumai, ami a szövegben és a szövegen kívül egyaránt fenyeget. Elsőre talán könnyű szívvel illesztenénk be a sorba a Herscht 07769-et is, ez az elbeszélés azonban minduntalan felülírja próbálkozásunkat, hogy a korábbi művek alapján magyarázzuk. Bármilyen különös, de az első, amely 1985, vagyis az első Krasznahorkai-regény megjelenése óta duzzasztja a sarat ebben a reménytelen térben, elállni látszik. Felhők mögül giccsesen előtörő napsugarakra ne számítsunk persze, de a fények játéka változást jelez.
A jelenségek szintjén a pusztulás persze egyből tetten érhető. A történet helyszíne egy fiktív (kelet)német kisváros, a türingiai Kana, amely tökéletes példája az újraegyesítés kudarcának.
Németország alapvető társadalmi feszültsége, amely három évtized elteltével is egyértelműen választja el egymástól keletet és nyugatot, számos irodalmi műben felbukkanó téma, egyik legfontosabb szerzője a drezdai születésű Ingo Schulze, és ez a trauma adja Krasznahorkai munkájának hátterét is: egy elfelejtett település, amelynek esélye sincs felzárkózni a vágyott Nyugathoz. A reménytelenség pedig nem csupán rezignációt eredményez, hanem dühöt is kelt, amelyet a hagyományoknak megfelelően az idegennek bélyegzett embereken igyekeznek levezetni Kana eredetükre halálukig büszke polgárai. Nem mindegyikük persze, csak egy hangos és erős kisebbség, amely ismét a nácizmus ideológiájában talál magyarázatot a saját nyomorúságára.
Az elbeszélés főhőse, Florian Herscht ugyancsak erős, a legerősebb közülük, egy fékezhetetlen óriás – lenne, ha erejét nem gátolná szent együgyűsége. Florian amennyire lassú, olyan jámbor: tájidegen elem a neonácik között. Nem is elvi okok vezették a veszedelmes körbe, fogalma sincs, hová keveredett, mi a csoport célja, és miként használják fel őt ennek elérésére. Ugyanaz a végtelennek tűnő szelídség munkál benne, mint Az ellenállás melankóliájában feltűnő Valuska Jánosban, egy komoly különbség mégis akad közöttük: amint Florian ráeszmél, hogy a szélsőséges csoport miféle pusztításra képes, ereje felülírja a jámborságot, és a szelíd óriás bosszúálló ragadozóvá válik.
Előbb azonban még
naiv lénye minden emberségével a világ megmentéséért küzd. Levelekkel bombázza az ügyben Angela Merkel kancellárt, arra kérve őt, hogy fektessen nagyobb hangsúlyt a végítélet elkerülésére.
Florian nem csak várja a világvégét, benne él abban, számára a pusztulás a természetes állapot. Egy tudományos előadást hallgatva szembesül az elmélettel, amely szerint az ősrobbanás során véletlenségből eggyel több anyag jött létre, mint antianyag, és ez a felesleges anyagi részecske hibaként kering a létezésben. Márpedig ha a teremtésbe hiba csúszhatott, akkor a világ pusztulásra van ítélve.
Az állandó fenyegetettségben talán csak Johann Sebastian Bach zenéje képes megnyugvást hozni, és nem csak Florian számára. A Bossz nevű neonáci vezér fanatikus rajongója a türingiai Eisenach városában született zeneszerzőnek, így időt, energiát és pénzt nem sajnálva igyekszik megfelelő zenekart toborozni a mester műveinek ihletett előadására. S bár ebben rendre kudarcot vall, az ordas eszmék és Bach éteri muzsikájának e meglehetősen valószínűtlen találkozása az olvasóban is felerősíti a folyamatban lévő apokalipszis érzését. Amit csak tovább súlyosbít a tény, hogy a sorozatgyilkossá avanzsált Florian rémtetteire is Bach zenéjével hangolódik.
Egy szociális, erkölcsi és metafizikai értelemben egyaránt pusztuló társadalom szélsőséges tagjainak brutalitása, majd brutális halála persze még Bach művein keresztül sem tűnik reménytelinek. A válogatott kegyetlenségek közepette azonban gyanakodni kezdünk, hogy talán a már idézett mottó jelentése mégsem annyira egyértelmű.
Talán nem az a hiba, hogy reménykedünk, hanem a keletkezésben kódolt hiba ad lehetőséget a reménykedésre. Mivel az anyag mindig felülkerekedik az antianyagon, a teremtés végül szükségszerűen győzedelmeskedik.
Florian bosszúhadjárata ugyanakkor kézzelfogható közelségbe hozza az emberi pusztítást, mindazt, ami miatt még akkor is kár reménykednünk, ha amúgy lenne rá hajlandóságunk. Ezen a ponton nem könnyű sértetlenül kikeveredni az elbeszélésből, hiszen valódi kapaszkodók híján magunknak kell döntenünk arról, hogy maradt-e még remény számunkra, vagy az apokalipszis valóban ott él mindannyiunkban, még a legszelídebb együgyűben is, akit egyedül a világ megmentése foglalkoztat.
Krasznahorkai László több interjúban is elmondta, hogy az embereknek nem prófétákra, hanem hamis prófétákra van szüksége, a próféták ugyanis az igazat mondják, a hamis próféták meg azt, amit a legtöbben hallani akarnak. Az igazság rémisztő, míg a reménykeltő vízió biztonságot ad. Florian Herscht egyszerre lehet igaz és hamis próféta, a világ megmenekülése pedig talán éppen azon múlik, hogy mi melyik alakját választjuk.
A legjobb könyvek egy helyen – Fedezd fel az elmúlt évek díjnyertes köteteit a www.libri.hu/dijnyertes irodalom oldalon keresztül!