„Én felnőtt akarok lenni!” „Folyton megmondjátok nekem, hogy mit hogyan csináljak!” „Próbálnád csak ki, micsoda felelősséggel jár felnőttként élni!”
Ilyen és ehhez hasonló mondatok egyre gyakrabban hangoznak el a családokban, egyenes arányban azzal, ahogy nőnek fel a gyerekek. Nógrádi Gábor Petepite című kisifjúsági regénye annak jár utána, mi történhet akkor, ha a szerepek egyszer csak felcserélődnek.
Ismerünk nem egy könyvet vagy filmet, amelyben a testcserének köszönhetően a szerepek megváltoznak, és így a szereplők más perspektívából ismerhetik meg önmagukat, a másikat, az őket körülvevő világot, ráadásul a nézőpontváltozásnak köszönhetően változhatnak a begyöpösödött szokások is.
Petepite alias Pete Péter egy reggel arra ébred, hogy kényelmes, 10-12 évesekre méretezett ágya hirtelen kicsi lesz, sőt, saját lába helyén egy óriási felnőttlábat cipel, mintha nem lenne már így is épp elég baja.
Pite ugyanis egy súlyos betegségben elveszítette édesanyját. Ennek következtében apja a munkájába temetkezett, pedig jó lenne valakivel megosztani, hogy milyen az, amikor az osztály ügyeletes erőszakija minden lehetőséget megragad arra, hogy megalázhassa, nem beszélve arról, hogy egy reménytelennek tűnő szerelem közben a jegyei sem a legfényesebbek. Ebbe az – egyébként hétköznapian és természetesen tálalt – élethelyzetbe, érkezik meg Pite anyukájának testvére, aki üde színfolt abban a racionális világban, amit az egyedül maradt Ádám fia számára biztosítani tud.
A nagybácsi inkább hasonlít egy buddhista gurura, aki szabadon utazik a világ csodálatosabbnál csodálatosabb tájaira, miközben filozofikus mondatokkal szórja szét bölcsességét, néha-néha meg mintha csodát is tenne, ki tudja, milyen erők segítségével. Mindenesetre az ő látogatása után Petepite és apja testet cserélve ébred, ami nem csak a kisfiúnak okoz nehézséget.
Kiderül, hogy a mindennapok sem az iskolában, sem a munkahelyen nem egyszerűek. Péter számára világossá válik, hogy pszichiáter apja, aki a televíziónál gyerekműsorokkal foglalkozik, nem feltétlenül a gyerekek érdekeit helyezi mindig előtérbe, így lesz a gyerekműsorok reklámmal való megszakítása központi kérdés, csakúgy, mint a fura kollegina, aki állandóan randira hívja Ádámot.
Petepite számára szép lassan kiderül, hogy a nő, aki kivetette apjára a hálóját, minden, csak nem a kedves mostohaanya ígérete, miközben Ádám is teszi a dolgát a suliban. Több tárgyból kijavítja setesutának gondolt fia jegyeit, sőt, az agresszív Bacskait is lerendezi, de kiderül, hogy fiának is vannak olyan tulajdonságai és olyan tudása, amit bőven megirigyelhetne.
Nógrádi a tőle megszokott vicces, pörgős nyelvezettel megírt regényben erősen feszegeti a testcserés klisé határait azzal, hogy a tabutémákat sem kerüli.
Ahogyan Ádám bőrébe bújva a kisfiú realizálja, hogy apjának barátnője van, illetve Pite bőrébe bújva apja rájön, ki is fia szerelme, ami egyáltalán nem lekicsinylendő dolog, ahogy az állandó félelmet generáló osztálytárs sem, úgy válik a történet komollyá, és a nézőpontváltás egyre fontosabbá. Az, hogy a kiskamaszkorral sok esetben eltávolodnak a felnőttek-gyerekek egymástól, nem újdonság, de az, hogy ezt hogyan lehet árnyalni, a másik viselkedését legalább megpróbálni megérteni, abban sokat segíthet Petepite története.
A regény nem mélylélektani analízist folytat, nem kíván olyan igénybevételt az olvasótól, ami túlzó lenne, mondhatni a szókimondás és a diszkréció között egyensúlyoz ügyesen.
Pont úgy, ahogy azt sokszor az életben is tesszük. A két pólus, Ádám, a szakmájában profi, lehengerlő stílusú férfi, és fia, a kissé ügyetlen, félénkebb, de a biológiáért és az irodalomért rajongó kisfiú látszólag elképesztően távol vannak egymástól. Kata, a szomszédasszony segíti őket a mindennapokban, és pótolja Petepite számára az anyjával elvesztett melegséget, ami bár pótolhatatlan, megléte mégis nélkülözhetetlen. Bár ő sem sejti, mi történhetett, de érzi, hogy valami nincs rendben, és gondoskodó attitűdjével mellettük áll, szerepe egyre fontosabb lesz a kisfiú és apja számára is.
Aki kíváncsi azokra a vicces kalandokra, amiket megél Ádám az iskolában és Petepite a tévében, és aki vevő nagy kuncogásokra, szóvicces, szemtelenkedős párbeszédekre, de nem riad meg a komoly témáktól sem, ne hagyja ki a vakációzásra is kiváló társat jelentő Nógrádi-regényt!
