Szívmelengető, keserédes történet egy 77 éves hölgyről, aki ráeszmél, hogy álmaink megvalósításához sosincs késő. Olivia Ford regénye hangulatában és mondanivalójában is tökéletes évkezdő olvasmány, ami alkalmas rá, hogy elhitesse velünk, bármire, bármilyen életkorban képesek lehetünk. Ford hosszú ideig a televízióban dolgozott – például olyan valóságshow-kon, mint a Love Island és a Made In Chelsea –, mielőtt regényírásra adta volna a fejét. Munka mellett végezte el a Faber Academy nevű kreatív íróiskolát, és itt született meg első regénye, a Mrs. Quinn híres lesz első fele, amelyért rögtön jelölték is a Women’s Prize feltörekvő tehetségei közé 2021-ben. A szerző londoni otthonából beszélgetett velünk, és második regénye írása közben csíptük el egy rövid időre.
Honnan jött a regény ötlete, és miért épp egy hetvenhét éves hölgyet tettél meg főszereplőnek?
A Mrs. Quinn híres leszt 2020-as lezárások idején kezdtem el írni, Jenny Quinn karakterének ötlete egy biciklizés közben fogant meg. A pandémia alatt kevesebbet dolgoztam, így több időm jutott arra, hogy tűnődjek-merengjek, kreatív legyek.
Az ambícióim sosem voltak túlzók, és ezt a tulajdonságomat Jenny Quinn is megkapta: számára bejutni egy sütiverseny résztvevői közé épp olyan, mint nekem regényt írni, amire titokban mindig is vágytam.
A regényt javarészt a nagyszüleim kapcsolata inspirálta. Hatvannégy éve házasok, és én épp annyira fel akartam fedezni ezt az élethosszig tartó szeretetet, mint a vele járó félelmet, ami ennyi idő után abból is fakad, hogy közeleg az idő, amikor elveszíthetik egymást. Ehhez pedig az kellett, hogy a főszereplőm idősebb legyen. A másik fő ihletforrásom a családi receptgyűjteményünk volt. Megszámlálhatatlan receptet őrzünk otthon, a legtöbb túlélte azt is, aki leírta, de lelkük egy kis darabkája ott él tovább ezekben az útmutatásokban. Számomra ezek a receptek mindig nosztalgikus hangulatot varázsolnak, és ezt szerettem volna közvetíteni az olvasók felé is.
Ha a mai kor irodalmi divatirányzatait nézzük, azt látni, hogy sokkal inkább a fiatalokról szóló történetek hódítanak. Miért tartottad fontosnak, hogy elkanyarodj ettől az irányvonaltól?
Az egyik kedvenc könyvem Rachel Joyce Harold Fry valószínűtlen utazása c. műve. Harold is egy idős főszereplő, és ez vett rá arra, hogy én is elmeséljem egy nálam korosabb ember történetét. Úgy vélem, az álmok, a vágyakozás és a veszteség univerzális témák, és kortól függetlenek.
Szentül hiszem, hogy az életben mindig több felfedeznivaló vár, mint amit már megtapasztaltunk, és mint amit egy kapcsolat eddig kibírt.
Különösen megkapó és megható az, ha több év áll az ember mögött, mint előtte, mert ebben ott rejlik az a bizonyos „most vagy soha”-érzés. Ez az érzés hajtja előre Mrs. Quinnt is, és évei száma csak tovább erősíti ezt.
Jennifer és Bernard házassága bizonyos szempontból olyasmi, amit szerintem sokan elfogadnánk a magunkénak is, ezek szerint ez a nagyszüleidnél megvalósult.
Igen, hatvannégy éve házasok, és nagyon közel állok hozzájuk. Rendíthetetlen kitartásuk egymás mellett megszínezte a gyerekkoromat.
Azt hiszem, ha egy egész életet leéltél valaki mellett és valakiért, felfoghatatlan lehet, hogyan állj meg a saját lábadon, és én ezt szerettem volna felfedezni és megérteni.
Jennifer életében van egy bizonyos titok, amit régóta hordoz magában. Mit gondolsz a titkokról? Elférhetnek egy ilyen hosszú ideig tartó kapcsolatban, megfűszerezik bizonyos mértékig, vagy épp ellenkezőleg?
A regény írása közben arra jöttem rá, hogy a titkok gyakran szégyenből táplálkoznak. Mélyre temetünk magunkban dolgokat, mert rettegünk tőle, hogy miképp vélekednének rólunk mások, vagy hogyan reagálnának, és ebből születnek a titkok. Szerintem mindenkinek van egy része, ami csak hozzá, csak rá tartozik – gondolatok, melyeket nem osztunk meg másokkal –, ennek értelmében mindannyian titkolózunk a szeretteink előtt, még akkor is, ha csupán egy leplezett véleményről van szó. Egy olyan nagy titok, mint amilyen Jennyé is, az már egy nagyszabású átverés, így szerintem nem tenne jót egyetlen kapcsolatnak sem. A titkok a bizalom ellenlábasai. Viszont az élet nem fekete-fehér, és szerintem az emberek képesek megbocsátani a titoktartást.
Egy titok sokszor inkább annak tükre, hogyan bánt a világ az illetővel, nem csupán annak, amilyen ő maga.
Szerinted létezik megfelelő arány az önmegvalósítás és a házasélet közt? Megférhet-e békében a kettő egymás mellett anélkül, hogy a pár valamely tagja feltétlenül háttérbe szorulna?
Szerintem létezik egyensúly; gyakran hallani, hogy egy szakítás amiatt történt, mert az egyik fél már nem önmaga, mert összeolvadt a másik féllel, vagy beleszakadt abba, hogy beleférjen a másik életébe. Egy Halíl Dzsibrán idézettel élnék:
„Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik” (ford. Révbíró Tamás).
Én ezzel teljes mértékben egyetértek. Annak érdekében, hogy egy pár közösen fejlődhessen, egyedül is tudniuk kell fejlődni. Hiszek abban, hogy két ember képes egyszerre megerősödni, még akkor is, ha ez néha kompromisszumokkal jár.
A Ki mit süt? verseny leírása egészen hiteles lett a regényben, csak nem te is rajongója vagy a televíziós főzőversenyeknek?
Rajongok a főzőversenyekért! A Sütimesterben annyi szív és lélek van, nem véletlen inspirálta a kitalált Ki mit süt? versenyt.
Több mint egy évtizeden át dolgoztam producerként a tévés szórakoztatóiparban, tehát olyan világot írtam, amit jól ismerek.
A kutatásaim során meginterjúvoltam két döntőst is a Sütimesterből.
Mely három könyv hatott rád alkotóként a legmarkánsabban?
Ahogy említettem is, első helyen Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása áll, mellette Joanna Glen: All My Mothers és David Nicholls: Egy nap című műveit mondanám.
Mely könyveket ajánlanád még az olvasóid figyelmébe a kortárs felhozatalból?
A fentieket mindenképp, és nemrég olvastam két zseniális regényt: Paul Murray The Bee Stingjét, ami véleményem szerint mestermű, valamint Claire Kilroy Soldier Sailor című könyvét, ami még idefér a listára.
Az interjú fordításáért Tót Barbarát illeti köszönet.
Kapcsolódó cikkek:
