Hetek óta próbálom megírni a cikket Bibók Bea Ellopott gyermekkor című könyvéről. Eleinte azért csúsztam ki a határidőből, mert a karácsonyi készülődés közepette nem volt időm végigolvasni, aztán beteg lettem, de most, hogy elmúltak az ünnepek, egészséges vagyok, kiolvastam, még mindig nehezen szánom rá magam, hogy összeszedjem a jegyzeteimet és befejezzem a cikket.
Itt ülök az asztalnál a vakító januári napsütésben, és egyre a kislányt látom magam előtt, aki a sötét téli reggelen egyedül indul óvodába, a szülei hajnalban kelnek, dolgozni mennek, ő pedig magányosan baktat az úton, a lépéseit számolgatja és halkan dudorászik. Ismerős nekem ez a kislány, holott nem én vagyok. Mi az óvoda mellett laktunk, és anyám a nővéremmel együtt kísért át minket mindennap. De akkor miért facsarodik össze a szívem, ha erre a kislányra gondolok, miért nem találom a megfelelő szavakat, mondatokat, pedig jó ideje ismerem a parentifikáció fogalmát, és azzal is tisztában vagyok, hogy én is egy vagyok a sokból, akiknek ellopták a gyerekkorát.
Az ellopott gyerekkor olyan mély sebet ejt a személyiségünkön, amit hosszú évek önismereti munkájával lehet gyógyítani, de következményeit életünk végéig magunkon viseljük, ahogyan a kapcsolódásaink is.
Bibók Bea könyve és története az egyik legfőbb bizonyítéka annak, hogy a parentifikáció elszenvedésével párhuzamosan vagy annak ellenére válhat belőlünk boldog felnőtt – több évtized elteltével a magányos kislányból a szerző ma már sikeres és elismert pszichológus, szexuálpszichológus, van egy 61 000 követőt számláló Facebook közössége, ahol írásaival azokon segít, akik nem jutnak el pszichológushoz, első könyvével pedig egyfajta megoldást kínál, a felismeréstől az önszeretetig.
Bibók Bea nem tagadja, hogy ő is parentifikált gyerekként nőtt fel, őszintén ír a gyerekkoráról, saját példákat hoz fel, így az olvasó könnyen azonosulhat, ráismerhet hasonló helyzetekre a saját életéből. Nem kell szélsőséges esetekre gondolnunk, elég hozzá egy alkoholista vagy nárcisztikus szülő, esetleg egy válás, vagy egy olyan életesemény, amikor a fókusz, a figyelem elkerül a gyerekről, és ez nem egyszeri alkalommal történik, hanem hosszantartó, állandósult állapot. A szerző közérthetően mégis alaposan ismerteti meg az olvasóval a parentifikáció fogalmát, jelenségét, és kialakulását, a mélyben rejtőző lehetséges okokat, valamint a felnőttkorra, párkapcsolatra tett hatásait. A megértést segíti, hogy minden témához a saját praxisából hoz példákat.
„Emlékszem, egy férfi kliensem mesélte el, hogy tízévesen szeretett volna továbbtanulni egy nyolcosztályos gimnáziumba, és mivel a szülők egyáltalán nem foglalkoztak a továbbtanulás kérdésével neki kellett kiválasztania az iskolát, és beadni a jelentkezési lapot. Az ilyen gyermekkor nagyon magányos, éppen ezért ezek a gyerekek korán megtanulnak olvasni, és szeretik a könyveket. A magány ellen remek gyógyír a könyvekben rejlő mesék varázsa, a gyerekek érzelmeket élnek át, a történetek részesévé válnak, feloldódnak benne, s míg olvasnak, nem érzik a mélyben bujkáló magány érzését.” (...) A parentifikáció kifejezés a családterápia fogalomrendszerében arra a jelenségre utal, amikor a gyerek családi rendszerben elfoglalt helye leginkább a szülőéhez hasonlít, tehát túlzott, a korának nem megfelelő felelősségvállalás nehezedik a vállára. Így a gyerek „kis felnőtté” válik, és a családi rendszerben ő lesz, aki érzelmileg és fizikailag is kiegyensúlyozza a családot, mert egyébként a család nem tudna működni. (...) Kicsit szélsőségesen megfogalmazva egyfajta észrevétlen, néma szülői mérgezésről van szó, amely meghatározza a gyerek későbbi, felnőttkori működését is. (...) A parentifikált gyerekek azért, hogy elfogadják és szeressék őket, tulajdonképpen átlépnek egy generációs határt. Ennek következtében megsemmisül a gyermekkoruk, amikor is az ő szükségleteik köré kellene szerveződnie a családi életnek. Kimarad mindaz, ami a gyerek számára szükséges az egészséges érzelmi fejlődéshez és a felszabadult felnőtt élethez.”
A kötődési mintáknak nagy szerepe van a parentifikáció kialakulásában, ugyanis ha gyerekként nem tapasztaltuk meg az anyánkkal való kapcsolatban azt, hogy pusztán a létezésünkért szerethetőek vagyunk – magyarán semmit nem kell tennünk azért, hogy elfogadjanak minket, akkor nincsen meg az a pozitív ősélmény, amit a felnőttkori kapcsolatainkban újrajátszhatunk. Hiszen, amikor választunk, tudattalanul olyan személyt választunk, akivel a kapcsolódás ismerős, mert ami ismerős, az biztonságos, legyen az valójában bármilyen destruktív kapcsolódás.
A könyv részletesen kitér a kötődési típusokra, úgy is mint biztonságos kötődés, szorongó-ambivalens kötődés és szorongó-elkerülő kötődés, külön fejezetben tárgyalja a parentifikáltak működésmódját, ahol szó esik arról, milyen az, amikor a gyerek a szülő igényeivel azonosul, de olvashatunk a gyerekkori túlzott felelősségvállalásról és a kitartó feladatmegoldásról, illetve a destruktív kitartásról és a grandiozitásról egyaránt.
Megismerhetünk különböző családi forgatókönyveket, mint például „megadom neked, amit én nem kaptam meg” – a korrektív családi forgatókönyv, vagy az „add meg nekem, amit nem kaptam meg gyerekként” – a negatív jogosultságon alapuló forgatókönyv, de a szerző hoz példát arra is, amikor az „én is megoldottam, te is képes vagy rá! jellemzi a családi dinamikát.
Bibók Bea összefoglalja azt a központi szervezőelvet, ami gyerek-szülő-szeretet korrelációban mutatkozik meg: gyermekkorunkban a szülői szeretet evidens módon járna, de ha a családi szerveződés során ez nem érkezik magától értetődő módon, akkor gyermekként mindent elkövetünk azért, hogy szerethetővé váljunk. A szülői szeretetért vívott küzdelemben a szülő által jutalmazott viselkedés határozza meg gondolkozásunk szerveződését, az önmagunkhoz fűződő viszonyunkat, a szerethetőségünk fogalomrendszerét, a világhoz való viszonyulásunkat, a kritikai érzékünket, az önmagunk elfogadhatóságáról alkotott képet, és nem utolsósorban azt, hogy meg tudjuk-e adni a jogosultságot önmagunknak arra, hogy szeressük magunkat.
A parentifikált embereknek az a legfőbb motivációja, hogy mindent megadhassanak a környezetüknek, nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is. Egy dologra nem figyelnek: saját magukra. Önmagukat cserben hagyják, miközben átölelik és megmentik a világot. Az utolsó fejezetben kapaszkodót, támpontokat kapunk ahhoz, hogyan is adhatnánk meg magunknak azt, amit gyerekként nem kaptunk meg.
Kiemelt kép: Libri Könyvkiadó
