Danny Trejo Hollywood egyik legismertebb, legtöbbet foglalkoztatott karakterszínésze: a most 79 éves színész eddig több mint 400 hollywoodi produkcióban szerepelt, azonban fiatalkora nem fényes és csillogó karriert, inkább sötét és sok szempontból a lehetőségektől elzárt életutat vetített előre. Trejo mexikói bevándorló szülők gyermekeként született, az elnyomó társadalmi környezetben több kortársához hasonlóan már fiatal korában meggyűlt a baja a törvénnyel. Visszaeső bűnözőként több mint 10 évet töltött Kalifornia leghírhedtebb börtöneiben, majd állítása szerint „Isten kegyelméből” jó útra tért. Ezt követően egy rossz fiút alakító statisztából híres filmsztár lett, aki olyan legendákkal dolgozott együtt, mint Charles Bronson vagy Robert De Niro. A most megjelent életrajzi könyv legizgalmasabb fejezetei a börtönévekről szólnak, amik meghatározták Danny Trejo karrierjét is, ezért arra kértük Illés Róbertet, a könyv fordítóját, hogy Fliegauf Gergely kriminológussal és egykori börtönpszichológussal mutassa be a kötetet.
I.R.: Manapság gyakran lehet olyan érzésünk, hogy minden történetet láttunk vagy olvastunk már, és egyre ritkábbak azok a művek, amelyek meg tudnak lepni. Danny Trejo élete mégis rengeteg meglepetéssel szolgál. Gyerekkorától fogva a bűnözői létre kondicionálják, minden férfi családtagja megjárta a börtönt, ez az egyetlen minta előtte. Trejo úgynevezett „career criminal”, aki a börtönben érezte otthon magát. Sőt, huszonévesen meg volt győződve arról, hogy ott is fog meghalni. Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam olyan igaz történettel, amiben egy hasonló sorsú ember ekkora pálfordulásra lenne képes, és nemcsak hogy jó útra tér, de ekkora karriert is fut be és világhírű lesz. Találkoztál ehhez hasonló, akár hazai, akár külföldi példával?
F. G.: Pontosan ehhez hasonló életút nem jut eszembe, de azért vannak érdekes történetek. Külföldön találkoztam egy egykori NDK-s katonaszökevénnyel, aki lövöldözésbe keveredett a határ másik oldalán a nyugat-német rendőrséggel. Több évtizedre ítélték el, és a börtönben egy saját meditációs technikát fejlesztett ki arra, hogy „kiszabaduljon” a fogságból. Egy magyar srác is eszembe jut Trejóról, aki ugyanúgy nevelőintézetben kezdte, ugyanúgy börtönbe került, majd írt pár hiphop dalt, több alapítványnál is önkénteskedett… Korábban, kb. húsz évvel ezelőtt, a kábítószer-prevenciós szakmában találkoztam volt fogvatartottakkal, akik jóval hitelesebb előadásokat tudtak tartani. Ha elkezdtek a benti dolgokról beszélni, néma csend lett a legkeményebb szakközépsulikban is.
A magyar börtönökben nagyjából tíz évvel ezelőtt létezett egy lazábban szerveződő csoport – Vatos Locos-nak vagy La Ondának nevezték magukat, és az identitásukat a Vér kötelez című film határozta meg. Ők túl akartak élni, éppen úgy, mint Trejo. A drogról és a börtönről „lejönni” szinte keményebb játék, mint bűnözői karriert építeni – ez a folyamat az ún. reziliencia. Kevesen képesek rá. Van Danny Trejo történetével egy – talán kriminológiai, emberjogi és politikai szempontból is jelentős – párhuzam, ez pedig Stanley Tookie Williams esete, akit a SQ-ben végeztek ki 2005. december 13-án. Ő maga azt állította, hogy az afro-amerikaiak kaliforniai elnyomása tehet azért, hogy elítélték. Egy társával együtt alapította a kék bandanát viselő Crips ganget. Profi testépítő volt, és a visszaemlékezései szerint a hetvenes években találkozott Schwarzeneggerrel a Muscle Beachen, ami Trejo szerint olyan volt, mint a San Quentin udvara, csak késelések nélkül. Később, republikánus kormányzóként Schwarzenegger nem adott kegyelmet Williamsnek, akit a börtönbeli tevékenysége miatt – gang-ellenes könyveket, cikkeket írt – béke Nobel-díjra is jelölték. Azt hiszem, az ő története is a rezilienciáról szól, és egészen kivételes.
A könyv külön fejezetet szentel annak, amikor egy börtönben ülő bandavezérnek az életét akarják megfilmesíteni annak jóváhagyása nélkül. Trejo ismeri az alvilág törvényeit, ezért ő kimarad a produkcióból, sokan azonban gyilkosság áldozatai lesznek azok közül, akik nem voltak ennyire óvatosak. Mit tapasztaltál, itthon is van ekkora befolyása a bent ülő „nagykutyáknak”?
Számomra ez volt a könyv legkiemelkedőbb része. Sokat mond a börtönök valóságáról. Létezik egyfajta „börtönzaj”, ami azt jelenti, hogy a börtönben lévő információknak több köze van a valósághoz, mint mondjuk a nyomozati anyagoknak. Ezek szigorú tabuk. Ha ezekről valaki itthon könyvet akarna írni, vagy filmet forgatni, biztosan szembesülnie kellene a bentiek rosszallásával. Ez minden börtönrendszerben így működik, nem csak a magyarban. Érdekes módon nem is a titkokról van szó, amelyek esetleg a hatóságok tudomására juthatnak, hanem a tekintélyről és a betyárbecsületről, amely a magyar fogvatartotti networktől sem idegen. Azért mondtam networköt, és nem hálózatot, mert ez a jelenség dinamikus, bizonyos szempontból még a hierarchiánál is erősebb a csoportok közötti rivalizáció, néha határokon, sőt földrészeken képes átnyúlni.
Ennek a történetnek a kapcsán Trejo nagyon határozottan leszögezi, hogy akit egyszer megerőszakoltak, abból sosem lehet vezető. Mit gondolsz erről?
A probléma ennél összetettebb. A börtönben egyrészt mindennek híre megy, például falfirkákkal. Mindenki tudja, hogy a börtönnek, melyik részében vannak a lúzerek, és melyikben a menők. A börtön belső, hivatalos struktúrája is ehhez alkalmazkodik, mivel a rabok több időt töltenek el odabent, mint az őrök. A szexuális erőszak pedig – nagyon szomorú ezt kimondani – funkcióval bír, egyfajta extrém beavatási, betagozódási eljárás. Akit megerőszakolnak, az később megerőszakol másokat. A dominancia kimutatásának ez az egyik legkegyetlenebb módja, nincs túl sok köze az intimitáshoz vagy a szexuális vágyhoz, ahogyan ezt Trejo is leírja egy zuhanyzós jelenetben.
San Quentint a világ legkeményebb börtönei között tartják számon. Keményebb, mint itthon a Csillag vagy a sopronkőhidai börtön? Egyáltalán össze lehet hasonlítani egy amerikai börtönt egy magyarral?
Mindenképpen kemény börtön a San Quentin. Magam is álltam egyszer a kapujában. Szokás azt mondani, hogy ami ott megtörténik, az bekövetkezik a világ összes többi börtönében, azaz a San Quentin egyfajta „börtön trope keltető”. De azt is tudnunk kell, hogy Kalifornia államban van, ahol nem csak a börtönrendszer trendalkotó, hanem a kriminológia és a pönológia (börtöntudomány) is. Létezik még pár igazán kemény amerikai börtön: Rikers Island New York City közepén, a Stateville Chicago vonzáskörzetében, vagy a Pelican Bay szintén Kaliforniában.
Mindegyik általam említett börtön különbözik a magyaroktól. A SQ-ben a fogvatartottak nagyrészt egyszemélyes zárkákban vannak, amiket rács választ el a folyósótól. Ilyen nincsen a magyar börtönökben, de még az európaiakban sem. Itt a rabok többedmagukkal vannak elhelyezve, és a zárkák ajtaja tömör acél. Az európai helyzetben sokkal nehezebb ellenőrizni, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. Ez nyilván hatással van a szexuális és egyéb erőszakra, az önkárosításra és a gangesedésre. Jártam olyan amerikai börtönben – Renóban, Nevadában –, ahol a betonba vájt egy szál matrac járt a raboknak, csak szent könyveket olvashattak, és soha nem találkozhattak a hozzátartozóikkal személyesen.
Az a rész, amikor Trejo arról ír, hogy a jelenben kellett lennie folyamatosan, rendkívül jól érzékelteti a hipervigilancia jelenségét, ami a börtön kontextusában azt jelenti, hogy valaki masszívan arra kényszerül, hogy védje – finoman fogalmazva – a hátsóját. Ez az élmény a magyar börtönökben is megvan, nem hiszem, hogy keményebb lenne a SQ. Az orosz börtönökben még keményebb a helyzet. A moldáv börtönökben uralkodó horrorról az Európa Tanács is kiadott egy dokumentumot. Az ottani körülmények szerintem még a Vatóknak is feladnák a leckét.
Sok börtönben jártál a világ különböző pontjain? Hol ülnél legszívesebben, és hol a legkevésbé?
Nem tudom, pontosan, hány börtönben jártam, de százban biztos. A skandináv börtönök pozitív benyomást gyakoroltak rám. Azt hiszem ennek kellene lennie a sztenderdnek. Tetszett a holland börtönök lazasága, de ott is láttam olyan kemény helyet, ahol a fogvatartotton állkapocs bilincs volt, mint Hannibal Lecteren, csak sötétben lehetett belépni, az egyik ajtó bezáródott, a másik is zárva maradt egy zsilipszerű folyosón, és ott álltunk a sötétben pár másodpercig.
Olyan börtönt is láttam belülről, ahol az ajtók ujjlenyomat-szkennerrel nyílnak. Az őröknek meg kellett határozniuk, melyik ujjukkal nyitják átlagos helyzetben, és melyikkel túszként. A Metallica St Anger című videója a SQ-ben játszódik. Ice T The Tower című száma szintén. Mutatják is azokat a körleteket, amelyek a könyv lapjain is feltűnnek. Kíváncsiságból megnézném, milyen a SQ belülről, dolgozni szívesen mennék oda. Érdekel a Vato kultúra, amiről sok szó esik a könyvben, én is rengeteget olvastam a témáról, egy salvadori és egy brazil PhD hallgatóm írt erről értekezést, láttam emberjogi jelentéseket, de Trejóék leírása volt a legvalóságosabb. A börtön „necessary evil”, azaz a szükséges rossz ahhoz, hogy a társadalom túléljen, de emellett rendkívül ártalmas a személyzetre és a rabokra is.
Trejo ezt meséli a Con Air – Fegyencjárat forgatásáról:
„Több beszélgetésem is volt a forgatáson, ami mind ugyanabba a kérdésbe torkollt: „Szerinted mi történne velem a börtönben?” Különös módon szinte minden férfit izgat a téma. Nem értik, mennyire elbaszott már maga a kérdés is. Először is, aki ilyesmit kérdez, annak minden bizonnyal nem menne túl jól a sora a börtönben, mert pontosan tudod, hogy mitől fél. Attól, hogy molesztálni fogják. Mit lehet tenni ellene? Talán, mint sok kölyök, akivel együtt voltam a javítóban, ha valakit fejbe vernek egy baseballütővel, pofán vágnak egy darab betonnal, vagy megkéselnek, akkor elkezdhetnek felépíteni maguknak egy olyan reputációt, ami esetleg megóvhatja őket az erőszak egy részétől. De az erőszak elkerüléséhez erőszakot kell elkövetni.
Tudtam, hogy a színészek mire gondolnak, de az butaság. Az emberekben él egy tévképzet arról, hogy ha első alkalommal, amikor kóstolgatni kezdik őket, kiállnak magukért, akkor megúszhatják molesztálás nélkül a börtönéveket. Baromság. Ismertem egy fehér srácot, akit kipécéztek maguknak a mexikóiak, ezért kettőt közülük összevert a cellájában. Kemény csóka volt. Két éjszakával később fültől fülig elvágott torokkal találtak rá a cellájában. A folyosóra kicsorgó vér riasztotta az őröket. Azt tette, amit tennie kell, amit a kintiek gondolnak arról, hogy tenned kell, ha azt akarod, hogy békén hagyjanak, mire két mexikói bement hozzá, és elintézte. Ha bekerülsz, ragaszkodnod kell a fajtádhoz, beletenni a melót, és csak akkor számíthatsz valamiféle védelemre.”
Van hasonló tapasztalatod, neked is szoktak hasonló kérdéseket feltenni? Illetve mit gondolsz, Trejo tanácsa érvényes a hazai börtönökre is? Meg lehet úszni a molesztálást, zaklatást, ha nincs egy korábban, hosszú évek alatt felépített, elrettentő tekintélyed?
Gyakran kérdezik ezt tőlem. Trejo tanácsa minden börtönre igaz, tanítani kellene, amit mond. A börtönbeli élményeim szerint sokkal több a pária rab, mint a tekintélye miatt érinthetetlen, és mindig van olyan, aki annyira „mentál”, hogy rátámad a legnagyobb menőre is. Láttam pár ilyen megtörést a magyar börtönökben is, és sajnos kegyetlen lealjasodást is. Extrém az a helyzet, amikor valakit többen ki akarnak csinálni. Ez a „javítókban” a befegyelmiztetés (ez is létező szleng: addig terrorizálnak valakit, amíg nem támad még nála is gyengébbre vagy a személyzetre), de van ilyen a felnőtt börtönben is, amikor valaki tele van jutalmakkal, megvan a kedvezménye, hogy korábban szabadulhat, rászállnak, kiakad, hülyeséget csinál, és akár évekig „úszik a feltételes” szabadság.
Trejo említ egy megtörtént eseményt, amikor a Corcoran börtönben az őrök kiengedték a rivális bandák tagjait az udvarra, hogy harcoljanak egymással, ők pedig fogadtak rájuk. Hallottál valaha ilyenről?
Nem, de életszerűnek tűnik. Olyanról hallottam – nem Magyarországon –, hogy a rabok más rabokat harci kutyáknak képeztek ki, azoknak küzdeniük kellett egymás ellen, ők pedig felvették mobilra, és kint fogadni lehetett rájuk. Az őrök asszisztálása vagy legalábbis a passzivitásuk nélkül ilyen nem történhet meg. Ők viszont borzasztó gyorsan válnak cinikussá ebben a rendszerben, viszont senki se tud náluk jobb sztorikat mondani öt, körleten lehúzott év után. Ezek a történetek gyakran nem is a kegyetlenségről, hanem a szeretetről szólnak.
Volt olyan részlet a könyvben, amin meglepődtél?
A könyv elején van egy nagyon erős rész, ami többször is előkerül: a nagy kaliforniai tüzek idején tűzoltóként dolgozó raboké. Nem gondoltam volna, hogy ilyen munkát is adtak anno fiatal raboknak Amerikában. Nálunk is előfordult hasonló: rabok rakosgatták a homokzsákokat árvíz idején. Trejo már-már bántóan őszinte vallomásai a toxikus maszkulinitásról szerintem példaértékűek, de engem mégis megleptek, mert soha nem olvastam ilyesmit. Például amikor azt írja, hogy guggolva tanult meg pisilni, mert kislányokkal együtt nevelkedett, és a nagybátyja tanította meg, hogyan kell férfiasan vizelni. Venice városrész leírása is izgalmas volt, meglepődtem, mennyire kemény volt ott az élet, még jóval azelőtt, hogy a Suicidal Tendencies, tinikorom egyik kedvenc zenekara énekelt volna róla. Tudományos szempontból annak a kis falunak az említése volt a legérdekesebb mégis, amiben egy utca jelöli ki a határt a piros és a kék bandanák között.
Adhat szerinted a könyv kapaszkodót, reményt azoknak, akik beleszületnek egy bűnözői életformába? Vagy ahhoz túl „fantasztikus” ez a történet? A könyvet minden szempontból jónak találom. Sok volt fogvatartott esetében tapasztaltam, hogy nem nagyon akarják elhinni a szabadulásuk után, hogy emberszámba veszik őket. Ezt az érzelemvilágot számos aspektusból járja körül Trejo. Korábban dolgoztam a kábítószer-prevenció területén is, és nagyon fontos az úgynevezett tapasztalati szakértők szerepe. Trejo számos olyan esetet ír le erről. Számomra egyébként az egyik csúcspont a magánzárkás elhelyezés közbeni megtérés volt, de élvezettel olvastam azt a részt is, amikor Trejo az Amazonas folyón az egykori tanárnőjétől kapott tudással arat sikert. Ekkor a kisfiú jön elő belőle, és ez meghatóan szép. Az a rész is lebilincselő, amikor arról számol be, hogy az egyik pártfogoltja a börtönben húrelméletet tanult. Több mély emberi találkozásnak lehet szemtanúja az olvasó, neves színészekkel, miközben ő egy szóval sem mondja azt magáról, hogy híres színész. Egyszóval a könyv komoly támasz lehetne a kilátás nélküli emberek számára.
Kiemelt kép forrása: Port.hu
