A magyar fordításban megjelent Volt egyszer egy Hollywood tovább erősíti azt a Tarantinóról kialakított képet, hogy a rendező általában a sokszor pocséknak, vagy szemétnek elkönyvelt alkotásokból épít valami teljesen újat. Utolsó filmje regényesített változatában azonban nem csak a szemétben turkál, hanem tovább is fejleszti a ponyvaműfajt. Jóval többet ad a mozifilm felduzzasztásánál, hiszen a karakterei árnyalásán túl egészen váratlan hangnembeli váltásokkal jelzi, nem csak filmes fejjel képes a történetmesélésre.

Quentin Tarantinóról eddig is tudtuk, hogy lenézett műfajokat is képes újra divatba hozni, elfelejtett, lesajnált színészeknek ad második esélyt, továbbá, hogy elképesztő lexikális tudása van a filmtörténetről. Azt azonban nem tudhattuk eddig róla, hogy akkor is elemében van, amikor a ponyvairodalom leginkább megvetett alműfajához nyúl.

A filmek regényesített változatait még saját bevallása szerint is a boltok legeldugottabb polcaira helyezték csak ki gyerekkorában, a hetvenes évek Amerikájában. Ahogy a Ringer podcastjének elárulta, még a romantikus vagy bűnügyi ponyvákat is nagyobb becsben tartották a mozifilmek regényváltozatainál. A rendezőt azonban sosem egy-egy alkotás renoméja, vagy kanonizáltsága érdekelte, ezért már 11 éves korától rákattant a filmregényekre, amiket a hetvenes években amolyan marketingeszközként használtak.

Forrás: Helikon Kiadó, Facebook

Mivel akkoriban még nem léteztek VHS-kazetták, a rajongók egy könyvvel merülhettek mélyebbre kedvenc filmjük világában. Ezeket a könyveket hol a forgatókönyvíró, hol maga a rendező írta, de előfordult, hogy egy külsős írót kértek fel a film átdolgozására, és általában a mozipremierrel azonos időben adták ki a könyvet is. Tarantino máig őrzi ezeket a példányokat, és természetesen tudja a választ arra a kérdésre is, mikor sikerült sokkal jobban a regényesítés a filmnél (nem árulom el, tényleg érdemes meghallgatni a Ringer podcastjét, ahol a rendező a tőle megszokott hangos lelkesedéssel magyaráz).

Ami a mozit emlékezetessé tette, az itt szinte mellékes

Mindezek után nem csoda, ha Tarantino végül ebben a műfajban is kipróbálta magát, és ehhez a kísérlethez utolsó filmjét, a Volt egyszer egy… Hollywoodot választotta (a könyvváltozat címéből már eltűnt a három pont). A film alapanyagát adó, az 1969-ben már nagy változások előtt álló, de még régi beidegződéseihez ragaszkodó hollywoodi miniuniverzum izgalmas alapanyag volt már a filmben is (épp a korszak ihletett megidézése adta a film fő varázsát). De nem véletlenül kapták fel sokan lelkesen a fejüket, amikor kiderült, Tarantinónak a film megjelenése után további tervei is vannak a sztorival. Eleinte sorozatról, vagy kibővített filmről szóltak a pletykák, Tarantino azonban végül a regényesítés mellett döntött. A filmlexikonnal felérő rengeteg alapanyag, amit a filmhez gyűjtött, eleve könyvért kiáltott.

Ha már ehhez a formához nyúlt, Tarantino nem vette félvállról a feladatot, mert alapjaiban gondolta újra a mozifilm sztoriját. Szerencsére jóval többet tett annál, hogy a könyv kedvéért a film forgatókönyvéhez csak hozzácsapta korábbi jegyzeteit.

A regényesített Volt egyszer egy Hollywood ugyanis nem csak tisztelgés a lesajnált műfaj előtt – a popkultúra szemetesében mindig is önfeledten turkáló szerző egyben arra is választ adott a könyvével, hogyan érdemes ehhez a formához nyúlni abban a korban, amikor egy filmről, sorozatról szinte azonnal minden információ a rendelkezésünkre áll online.

Pillanatkép a filmből. / Fotó: Andrew Cooper, Forrás: imdb.com

A regényesített Volt egyszer egy Hollywood persze megőrzi a film fő karaktereit, a piás, karrierjében megrekedt Rick Daltont, titokzatos dublőrét, Cliff Booth-t és a Hollywoodban legszebb napjait élő Sharon Tate-et, de a hangsúlyok egészen máshova kerülnek a könyvverzióban. Tarantino ügyelt rá, hogy a film leginkább mozis jeleneteit ne erőlködve adja át a könyv lapjain, ezért például még az sem ront a könyvélményen, hogy konkrétan a film legemlékezetesebb, legfeszültebb jelenetei (a lángszórós, vagy a farmlátogatós rész például) vagy csak lábjegyzetek, vagy teljesen új szemszögből bukkannak fel a szövegben.

A Volt egyszer egy Hollywood könyvként is őrzi a film szellemiségét, szinte tapintható 1969 popkulturális miliője: a rádióreklámok, a poénkodó rádióbemondók, a tévéműsorok, a márkanevek, ruhadarabok, a korabeli szleng kifejezései (itt is szépen teljesít Sepsi László fordítása) ugyanúgy részesei a történetnek.

De ezek csak a keretet adják ahhoz a szöveghez, amelynek fő vonzereje abban rejlik, hogy az elbeszélő hangja tényleg egy hollywoodi öregróka sztorizgatásait idézi a filmipar egy már letűnt korszakáról. Nem véletlenül mond köszönetet Tarantino a korszak nagy színészeinek ajánlásában, hiszen például szerepel konkrétan olyan anekdota is a könyvben, amit a rendező még Burt Reynoldstól hallott a színész halála előtt nem sokkal.

Pillanatkép a filmből. / Fotó: Andrew Cooper, Forrás: motionpictures.org

Érződik a szövegen Tarantino filmőrült hangja is, de az kifejezetten pozitívum, hogy néha új szerepben is kipróbálja magát. Az egyik legizgalmasabb kísérlete a könyvnek az a fejezet, amelyben Cliff Booth mozis szokásairól van szó, és amelyben a fiktív karakter hangos gondolatait olvashatjuk a korszak meghatározó (amerikaiaknak) idegen nyelvű filmjeiről. Regénybe oltott filmkritikai hang ez, Kuroszaváról, Felliniről, vagy az első, valódi mozis szexjelenetről, ahogy Tarantinótól szokás néha provokatív, de semmiképp sem unalmas, filmtörténeti módon. Annyira foglalkoztatja ez a szerzői hangnem Tarantinót, hogy a következő könyve pont egy esszékből, kritikákból, személyes írásokból álló kötet lesz az 1970-es évek filmjeiről.

Nem szépíti a közeget, sőt karaktereit sem

Tarantino a könyvben a film fő sztorijába is rejtett még további történeteket, hiszen az 1969-es történések mellett előre- és visszautazunk az időben, megismerhetjük például Cliff Booth hátterét (és igen, kiderül, megölte-e a feleségét), Rick Dalton európai kalandjai is nagyobb teret kapnak, de elmerülhetünk a Lancer című westernsorozat forgatókönyvében is. A filmben szereplő valós személyekről is jóval több apró részlet tárul fel, Charles Manson kevésbé ismert zenei próbálkozásait, kudarcait is megismerhetjük, mint ahogy Roman Polanski szerepét is jobban megérthetjük a korszak popkultúrájában.

Pillanatkép a filmből. / Forrás: empireonline.com

A rendezőt szerencsére az a vád sem érheti, hogy bármelyik karakterét megszépítette volna a könyv kedvéért: Dalton még szánalmasabbá, Booth még félelmetesebbé válik néhány, csak a könyvből megismerhető fejezetnek köszönhetően. De ahogy Tarantino filmjeiben megszokhattuk, a könyv szereplőiben is van valami méltóság, ahogy rossz tulajdonságaik tudatában élik életüket, hogy aztán néha mégis megcsillanjon valami emberség, bajtársiasság, sebezhetőség, vagy a humor bennük, amitől mégis tovább követed őket néha meglepően erőszakos, vagy sötét helyekre.

Tarantino azzal tiszteleg a ponyva műfajok előtt, hogy nem riad vissza a horrorelemektől vagy az erőszakos leírásoktól, és a korszak filmiparának rasszista, hímsoviniszta közegét sem finomítgatja.

A csillogó Hollywood helyett a játszmázások, egyéni tragédiák, félretolt zsenik kegyetlen közege ez, ahol bárki megfulladhat egyedül a saját medencéjében vagy hányásában, ha egy stúdió épp nem vele képzeli el a következő kasszasikert. Tarantino jól ismeri a filmipar számunkra láthatatlan oldalát is, és ebben a könyvben ennek a sokszor igazságtalan, emiatt pont nagyon emberi mikrouniverzumnak állíthatott fiktív emléket. Már most várjuk, hogy következő könyvében személyes vallomásokban is feltárja ezt a korszakot.