Az egyik kedvenc tényirodalmi könyvem David Grann Eldorádó, az elveszett város című munkája, így nem volt kérdés, hogy a Lázadás a világ végén is terítékre kerül nálam. Történelemkedvelőként felületes ismereteim voltak már a Wager hadihajó különös és végzetes útjáról, de tekintve, hogy az eset az 1740-es években történt, gondoltam, ez is csupán egy történet, ami végül rejtélyes legendává szelídül, akárcsak a Terror eltűnése az Északnyugati-átjáró kutatása során. Így amikor láttam, hogy maga a precizitásától ismert David Grann ír róla könyvet, elsősorban az kezdett érdekelni, hogy miként lehetséges rekonstruálni a múltat ilyen elképesztő időtávlatból. Ne legyenek kétségeink, Grann megoldotta, sőt.
A Brit Haditengerészet Wager névre keresztelt hadihajója 1740-ben futott ki Portsmouth kikötőjéből. A Spanyol Birodalom elleni titkos küldetésen vett részt, és egy ezüsttel megrakott spanyol gályát üldözött, mikor valahol Patagónia partjainál elsüllyedt. Nagyjából két évvel később fél éven belül két rozzant bárka sodródott partra, az egyik Brazíliában, a másik Chilében. Mindkettőn a Wager túlélői hánykolódtak immáron hónapok óta. A két ladikon utazók azonban két különböző történetet adtak elő a hajó pusztulásáról: lázadást emlegettek. Jöhetett tehát a hadbíróság, hogy igazságot tegyen, akit pedig bűnösnek talált, arra halál várt.
Szövevényes história, de lényegét tekintve mégis látszólag egyszerű történet, Grann tálalása azonban hihetetlen komplexitással tölti meg a Wager históriáját:
A szerző közel öt évig dolgozott a köteten, elutazott a Wager-szigetre, tanulmányozta a korabeli bírósági jegyzőkönyveket és eredeti hajónaplókat, és mindezek után arra jött rá, hogy a történetet lehetetlen objektíven elmesélni, mert a különböző iratokban és vallomásokban olyan rettenetesen éles ellentmondások állnak fent, melyek kétszázötven év távlatából lehetetlenné teszik az igazság feltárását. Így aztán a szerző mindent rendszerez, és úgy tár az olvasó elé, hogy ránk bízza a döntést, kinek hiszünk: David Cheap kapitánynak, vagy az állítólagos lázadást szító tüzérnek, John Bulkeley-nek.
Grann kimagaslik a tényírók mezőnyéből, műveit már-már regényes stílusban veti papírra, a Lázadás a világ végén esetében pedig fokozza is az élményt, hiszen kettős narratívát alkalmaz, vagyis felváltva láthatjuk a Wageren zajló eseményeket és a bírósági tárgyalást. Ezzel rendkívül erős párhuzamot teremt a természet és az ember alkotta törvények közötti konfliktusban, és kiterjeszti e látszólag egyszerű ügy tartalmát és mondanivalóját, amivel a korszak tengerészeti és társadalmi viszonyait kezdi mélységeiben vizsgálni. Míg ugyanis a vádlottak vallomásuk bizonyítását vagy cáfolatát várják, feltárul a Brit Birodalom politikai ereje is, mely saját presztízse megőrzése érdekében nem rest manipulálni az igazságszolgáltatást sem.
Grann lenyűgöző vizualitással megírt történetében így a fentebb említett kettős narratíva új dimenziót is kap:
Egyszerű emberek a vádlottak padján, saját igazságukkal a lelkükben, felettük pedig a gigászi birodalom elképesztő hatalmával, mellyel lehetősége van átírni a történelmet. Lenyűgöző írói fogás, mert mi olvasók ekkor vesszük észre, hogy a maroknyi túlélő mindegyike valójában egy soha meg nem álló és a világot rettegésben tartó gyarmatosító gépezet parányi fogaskerekei csak; az a mód, ahogyan az egyes szereplők a helyzetekre reagálnak, nemcsak egyéni döntéseikről szól, hanem az egész brit birodalom értékrendjéről és képmutatásáról is.
Kétszázötven év távlatából nem kell, hogy lássuk az igazságot, az talán a Wager roncsaival együtt süllyedt az óceán fenekére; ugyanakkor látjuk, hogy hiába az eltelt idő, az ember természete mit sem változott: bármit megtesz a túlélésért, és ebben kísértetiesen hasonlít a világot irányító politikai hatalmakhoz.
Kapcsolódó cikkek:
